A tavaszi ünnepek üzenete 2. rész

3. Az elsõ zsengék ünnepe

    A kovásztalan kenyerek ünnepének másnapján, niszán 16. napján (III. Móz. 23, 11) – „a hét elsõ napján” – vasárnap (Mt. 28, 1) „…akkor vigyetek be aratásotok zsengéjébõl egy kévét a paphoz…” (III. Móz. 23, 10 – Kecskeméthy) „Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjök lõn azoknak, kik elaludtak.” (I. Kor. 15, 20 – Károli)A második Templom lerombolásáig az elsõ árpakéve bemutatása elmaradhatatlanul hozzátartozott az ünnephez. Erre a kovásztalan kenyerek ünnepének másnapján, tehát niszán hónap 16-án került sor. Izraelben elõször az árpa érett be a gabonafélék közül. Az elsõ árpatermésbõl, a termés zsengéjébõl arattak le egy ómert, azaz egy kévényit, és ezt vitték fel a Templomba, hogy bemutassák a mindenható Isten elõtt.
Ennek rendje pontosan le van írva a III. Móz. 23. fejezetében:
Szólj Izráel fiaihoz és mondd nekik: Midõn bementek az országba, melyet adok nektek és learatjátok aratását, akkor hozzátok az ómert, aratástok elsejét a paphoz. És õ lengesse az ómert az Örökkévaló színe elõtt, hogy elfogadtassék; az ünnep másnapján lengesse a pap.” (III. Móz. 23, 10-11 Hertz)
Kevin Howard írja ezekrõl az idõkrõl: „A Kidron-völgyön túl a Hamvak-völgye néven ismert helyen egy parányi, kerítetlen árpamezõ borostyánsárga foltja emelkedett ki a fûvel borított zöld lejtõk és a titokzatos szürke olajfák hátterébõl… A mezõ egyik sarkában néhány árpakalászt szemmel  láthatóan megjelöltek és össze is kötöztek, bár még nem vágtak le – ezek a közelgõ Elsõ zsengék ünnepére voltak elõkészítve.
Ez az árpaföld különleges darab volt, amelyet kizárólag abból a célból mûveltek, hogy a rabbinikus tradíciókkal szigorú összhangban az egész nemzet számára bemutathassák belõle az elsõ zsengék áldozatát…

A Páskaünnep beköszönte elõtt néhány nappal a Szanhedrinnek, Izrael vezetõ vallási testületének képviselõi bizonyos kalászokat elkülönítettek, megjelöltek és kévébe kötöztek. Ezzel teljessé vált az Elsõ zsengék ünnepére való felkészülés.” (2) Ugyanezt tette országszerte a nép, elkülönítette az elsõ zsengét az árpaföldeken, hogy aztán az ünnepre felzarándokolva magával vihesse Jeruzsálembe.   A Templom lerombolása után a zsidó hagyományban teljesen elhalványult a Tórában elrendelt harmadik ünnep. Napjainkban nincs olyan élõ zsidó tradíció, ami erre az ünnepre mutatna.  Pedig ennek az ünnepnek is nagyon gazdagon meg lehet találni Isten Igéjében a párhuzamait. Az Írás egészébe mélyen bele van ágyazva, hogy a Messiás az aratás kezdetén támadt fel,
hogy Õ az elsõ kéve, az elsõ zsenge, és hogy mindez árpaaratás idején történt, amikor árpakenyereket lengettek meg a papok.
Ezekre a Messiást megjelenítõ jelképekre Igék sora nyílik meg mind az Új-, mind az Ószövetségben.

(az aratás)
Ha gondolatban visszatérünk Jesua (Jézus) idejébe, a kereszthalál napjaiba, akkor látnunk kell, hogy telt fejû, érett árpakalászok lengedeznek a tavaszi szélben. Ezek jelezték, hogy itt a pészah ideje, a Bárány feláldozásának ideje. De itt a feltámadás ideje is. A sárgálló árpamezõk, a tavasz friss, erõs illatai, a levegõ felmelegedése (ami a magyar éghajlaton körülbelül a májusi, május végi idõjárásnak felel meg), hozták a reményt, a megújulást. Az árpakévék, az érett árpamezõk látványa, mind hozzátartozott az ünnephez.
Héberül az Írás nem ünnepeket említ, ahol a fordítások többnyire ünnepeket írnak, hanem kijelölt idõket. A feltámadás kijelölt ideje ez volt, a hág hááviv (a tavasz ünnepe). Isten ezt az idõt jelölte meg, hogy ezzel is beszéljen számunkra a megváltásról.   A babiloni fogság elõtt ezt a hónapot nem niszán elnevezéssel illették, hanem abib hónapnak hívták (II. Móz. 13, 4). Ez a megnevezés ma is ismert, de valamelyest háttérbe szorult. A héber abib szó annyit jelent: zöld kalász. A zöld kalász hónapjában támadt fel a Messiás. Az Írás tökéletes összhangban jött létre, és áll fenn. Jesua (Jézus) cselekedetei, a rá mutató jelképek, az idõk egymást erõsítik, bontják ki és árnyalják. A Mester utolsó parancsa, hogy „menjetek széles e világra, és minden népnek hirdessétek az evangéliumot”, ott van az elsõ kéve bemutatásában, a feltámadásában. Hiszen az aratás kezdõdött el az elsõ kéve meglengetése után. Izraelben ettõl fogva lehetett kinn látni az aratókat a földeken. Az igazi szellemi aratás a Messiásban kezdõdött el, Aki még földi szolgálata során mondja: „Nem ti mondogatjátok, hogy még négy hónap és eljõ az aratás? Lám, azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a tájakat, hogy fehérek már, aratásra készek...” (Jn. 4, 35 – Csia).  A Messiás feltámadásban felmutatta Önmagát, mint az elsõ zsengét, és ezzel adta meg jelt arra, hogy az aratás megkezdõdött. A sávout ünnepén (pünkösdkor) ez teljesedett ki a Szent Szellem kiárasztásával. A Messiás küld minket az aratásba: „Én olyan aratásba küldöttelek titeket…” (Jn. 4, 38)

(az elsõ zsenge)
Ugyanakkor ebben az aratásban arra hívott el minket Jesua (Jézus), hogy zsengékül legyünk. Pál párhuzamot von az elsõ zsenge bemutatása és a Messiás feltámadása között, amikor így ír: „Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjök lõn azoknak, kik elaludtak.” (I. Kor. 15, 20 – Károli)
Pál is látta a Szellem által, hogy az ünnepnek e mozzanata hogyan kapta meg a Messiás feltámadásában valódi értelmét.
„Mind az Ó-, mind az Újtestamentum idején voltak emberek, akik feltámadtak a halálból (1Kir 17,17-23; 2Kir 4,18-37; Lk 8,54-55; Jn 11,43-44). Idõvel azonban mindnyájan meghaltak. Jézus volt az elsõ, aki feltámadott a halálból és soha többé nem halt meg. Õ egy személyben az ’elsõ zsenge’.” (3)
Ebben az ünnepben Jesua (Jézus) feltámadása jelenik meg. A Messiás az árpakéve, az elsõ zsenge. Ettõl fogva noha „Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Elsõ zsenge a Krisztus…” (I. Kor. 15, 22-23 – Károli)

A Messiás az elsõ zsenge, és benne van jó reménységünk, mert „ha pedig a zsenge szent, a tészta is az lesz.” (Róm. 11, 16 – Csia) Ha a Messiás kovásztalanul tudott élni akkor, ha Benne maradunk mi is bûn nélkül élhetünk, és ahogy Õ feltámadt, mi is részesülhetünk a feltámadásában. De mindehhez szükség volt az elsõ kévére, amely tökéletesen magában hordozta a szentséget, hogy a tészta is szent legyen.
Isten Fia nemcsak Bárány volt, amit áldozatul a halálra adtak, hanem elsõ zsenge is, ami megjelent, hogy sok gyümölcsöt teremjen. Mind a kettõ ugyanolyan fontos számunkra, ha a Messiást akarjuk követni. „Bizony, bizony mondom néktek:” – mondja a Messiás – „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn. 12, 24 – Károli). Majd így folytatja a követõire is kivetítve a példázatot: „A ki szereti a maga életét, elveszti azt; és a ki gyûlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. A ki nékem szolgál, engem kövessen…” (Ján. 12, 25-26 – Károli). Sokszor szó esik arról, hogy meg kell halnunk, mint Megváltónknak. Megragadjuk a húsvét ünnepében a Bárányt. De megértjük-e az aratást, az elsõ kéve üzenetét? Errõl is világosan szól az Ige. Elfogadjuk, hogy „titokzatosan” meghaltunk a bûnnek, az ó-embernek a Messiásban, de ha nem támadtunk fel, ha az Élet és a gyümölcsök nem jelennek meg, akkor milyen halálunk volt, és mit értettünk meg az új életbõl és a feltámadásból? Pál úgy beszél a Messiás elsõ hirdetõirõl, mint a zsengékrõl. Õk az adott területnek, gyülekezetnek az elsõ elhívottjai, a Messiás feltámadásának hirdetõi. Mivel õk a Messiást viszik, a Messiás örömhíre és ereje általuk jelenik meg, Pál õket is zsengéknek nevezi. Stefanász háza népét „Akhája zsengéje”-ként említi (I Kor. 16, 15). És máshol: „Köszöntsétek a szeretett Epenetuszomat is, akit Ázsia zsengéjeként vittem a Krisztusnak.” (Róm. 16, 5 – Csia). János a Jelenések könyvében zsengének nevezi a kiválasztottak kiválasztottjait: „Õk azok, akik asszonyokkal nem szennyezték be magukat, hiszen szüzek. Õk azok, akik a Bárányt mindenhova követik, ahová csak megy. Õket zsengéül vásárolták meg az emberek közül Istennek és a Báránynak.” (Jel. 14,4 – Csia)De Jakab egyenesen hív minket arra, hogy mi is zsengékké legyünk. Zsengéje legyünk a családunknak, rokonságunknak vagy a munkahelyi közösségünknek. „Akaratából szült minket az igazság igéje által, hogy mi teremtményeinek valamelyes zsengéje legyünk.” (Jak. 1, 18 – Csia). A Messiás az elsõ zsenge, de szükséges, hogy mi, a Messiás feltámadásának és evangéliumának hírvivõi is zsengékül legyünk. Ezt üzeni nekünk az Atya, Aki az elsõ zsengék ünnepén támasztotta fel egyszülött Fiát.

(az árpakenyér)
A János evangéliumában megjelenik Jesua (Jézus) mint árpakenyér. “Közel volt a zsidók ünnepe, a pászka…” (Jn. 6, 4 – Csia), amikor Jézus Tibériáson túl járt, és nagy sokaság volt vele. Csak az Õt követõ férfiak száma lehetett vagy ötezer. A tanítványok el akarták bocsátani a tömeget, ám a Messiás enni akart adni nekik. Kéfás (Péter) egy gyermeket hozott  Elé, és azt mondta: “Van itt egy gyermek, a kinek van öt árpa kenyere…” (Ján. 6, 9 – Károli). Jesua (Jézus) hálát adott, és adta a tanítványainak, hogy osszák szét az árpakenyeret a sokaságnak.
A csodálatos kenyérszaporítást követõen beszél hosszasan a népnek a mennyei kenyérrõl, és az élõ kenyérrõl (Jn. 6, 31-58). „Én vagyok amaz élõ kenyér, a mely a mennybõl szállott alá; ha valaki eszik e kenyérbõl, él örökké. És az a kenyér pedig, a melyet én adok, az én testem, a melyet én adok a világ életéért.” (Ján. 6, 51 – Károli). Ezek a szavak a feltámadás által, az árpakéve bemutatásának idején lettek valósággá. Találunk a Messiás eljövetele elõtt több száz évvel egy csodát, amit Elizeus tett, és ami a csodálatos kenyérszaporítás elõképének tekinthetünk. A Mindenható ugyanazokkal a szimbólumokkal mutat a Messiásra, mint Jesua (Jézus) a maga idejében. „Jöve pedig egy férfi Baál Sálisából, és hoz vala az Isten emberének elsõ zsengék kenyereit, húsz árpakenyeret, és megzsendült gabonafejeket az õ ruhájában; de õ monda: Add a népnek, hadd egyenek.
Felele az õ szolgája: Minek adjam ezt száz embernek? Õ pedig monda ismét: Add a népnek, hadd egyenek, mert ezt mondja az Úr: Esznek és még marad is. És õ eleikbe adá, és evének, és még maradt is belõle, az Úrnak beszéde szerint
.” (2 Kir. 4,42-44 – Károli)
Sok évvel Jesua (Jézus) elõtt tehát volt egy pészah, amely után az elsõ zsengék árpakenyereit megszaporította a mindenható Isten. Ekkor már ettek a kenyérbõl, amibõl mindenki jóllakott, de még maradt is. Az Isten prófétái, Isten Szent Szelleme által vezetett emberei laktak jól ebbõl a kenyérbõl, amit Jesua (Jézus) a maga idejében már mindenkinek megszaporított.

2. Kevin Howard – Marvin Rosenthal: Az Úr ünnepei, Új Spirit Könyvek, Budapest, 2010, 83. oldal
3. Kevin Howard – Marvin Rosenthal: Az Úr ünnepei, Új Spirit Könyvek, Budapest, 2010, 20. oldal  

Felhasznált Bibliafordítások:
Hertz Biblia (Mózes öt könyve és a haftarák);
Csia Lajos Újszövetség fordítása (A puszta létnél többet);
Károli Biblia;
Kecskeméthy István Bibliafordítása.Az írás a pécsi Immánu-El Közösségben készült. – www.akinekvanfule.hu