PÉLE-MÉLE (14. rész) -Önéletírás-

Szegénységem, és „meggazdagodásom” története

Az egyetemista Györgyi

Mindig abba akarom hagyni az írást, de még sok minden eszembe jut. Mivel ezek a mondanivalók tényleg nem függenek össze, hát pontokba szedem.

1. Felvételiztem a nyolcadik gimnáziumba. Nagynéném elhurcolt a közeli középiskolába az igazgatóhoz. Elmondta neki röviden, miért kerülnék a nyolcadikba, s közben azt is, nincsen tandíjra pénzem. (Akkor még volt tandíj.) mire az igazgató végignézett rajtam: „látom” – mondta: Tényleg lerítt rólam a nyomorúság.

2.    Hogyan gazdagodtam meg?
Elsõéves medika voltam, amikor egyik nagynéném meghalt. (Férje már korábban elment – munkaszolgálatos korában.) Õ meg írt egy végrendeletet, amiben mindent rám hagyott (gyereke nem volt). Abban külön le is írta, hogy neki – illetve a férjének – „csendes társként” a háború elõtt volt egy textilkereskedése egy X úrral, s a megmaradt rövidárú rám száll. (A maiak már nem tudják, mi volt a „csendestárs”. A zsidótörvények szerint zsidónak nem lehetett üzlete, s ezért, akinek pénze volt, szerzett magának egy keresztény társat /az ilyet „strohmannak” hívták/, akinek a neve szerepelt tulajdonosként, s ennek fejében az árú és a jövedelem fele az övé volt.) Szóval X úr volt nagybátyám strohmanja. Egy idõ múlva telefonáltam X úrnak, jelezve, hogy kérem a részemet, azaz az örökségem. Készségesnek mutatkozott, s megállapodtunk, egy vasárnapban, amikor én elmegyek hozzá, s õ átadja az árút. Így lett. Mire odamentem, már össze volt állítva az „örökség”, s az asztalon a lista: 250 pár fekete ill. barna- cipõfûzõ, 50 zsebkendõ, 10 törlõruha, s talán még valami. Kérte, írjam alá, hogy átvettem. Aláírtam – csengettek, – s megjelent három férfi a gazdasági rendõrségtõl. Ehhez tudni kell, hogy X úrnak – mint sokan másnak – még nem volt nyílt üzlete, az árút nyilván titkos utakon adta el, s ezt az egész machinációt a gazdasági rendõrségnek kellett felderítenie, aztán jött a büntetés. Szóval a fõnökük elmondta, hogy feljelentés érkezett, hogy X úr titkos (fekete) úton keresztül értékesít.

Mondja el, kik az értékesítési lánc tagjai? X úr azonnal tagadott –ám a vezetõ rápillantott az asztalon heverõ cédulára. (* Átvettem…. Gáspár Györgyi)
–    „Szóval maga az egyik.” – mondta.
–    „Na de én…, én orvostanhallgató vagyok, volt egy nagynéném… stb.” Mire a rendõr:
–    „Jó szöveg! Most az igazat!”
–    „De hát ez az igazság!”
–    „Na, jó – keressük meg a többi árút, maga meg le van tartóztatva.”
Felforgatták a lakást, nem találtak semmit.
–    „Hát akkor lemegyünk a második emeletre, ahol X úr gazdaasszonya lakik.”
Lefelé menet egy, a folyosón ácsingózó gyereknek a kezébe nyomtam egy – a nénikémnek, (ahol laktam) szóló cédulát ezzel: „Nem tudok ebédre hazamenni, mert letartóztatott a gazdasági rendõrség.” A rendõrök a cédulát azonnal elkapták.
–    „Szóval most akarja értesíteni a társait?!” Mit mondhattam?
Aztán becsöngettünk a gazdaasszonyhoz, akivel soha életemben nem találkoztam, és persze eredménytelenül szembesítettek vele.
–    „Milyen jól játszanak!” mondták a rendõrök.
Ezek után a gazdaasszony éléskamrájából, szekrényébõl elõkerült a tömegnyi árú: selyem, batiszt, ágynemû stb. Szóval a szajré.
X urat és engem elvittek villamossal a Markó utcába. Ott a fõdetektív leültetett egy külön szobában.
–    „No, most mondja el szépen az igazat, hagyja ki a dajkamesét az örökséggel – mert ha nem, becsukatom magát egy cellába együtt az utcanõkkel!” Engem hihetetlen bátorság szállt meg!
–    „Én meg akarom magának mutatni a végrendeletet, de maga csak a saját szövegét mondja! Ha egyszer innen kikerülök, feljelentem a rokonomnál; XY detektív felügyelõnél!” (Tényleg volt ilyen.)
A hatás óriási volt.
–    „No, jó, hazakísérem. De otthon nem szabad semmirõl beszélni, (ha-ha) és holnap tízre jöjjön be!”
Így történt. A másnapi kihallgatáson már „tanúnak” tituláltak, a bírósági tárgyaláson pedig „sértettnek”, mert hogy X úr a jogos örökségem felét eldugta elõlem. A lefoglalt árút eladták egy áruházban – a fele pénzt pedig átutalták nekem. A tisztviselõ, aki átadat a pénzt, tágra nyílt szemekkel megkérdezte:
–    „Tessék mondani – már bocsánat! Hogy lehet az államtól ennyi pénzt kapni?”

(Folytatása következik)