Skip to content

PÉLE-MÉLE (13. rész) -Önéletírás-

Hazaérkezés, „szomszéd-barátság”

[Kép: A zuglói otthon]

Végül hazakerültem egy nagynénémhez, aki bedugott egy nyolcadik gimnáziumi padba.

„Tudod a latin nyelvtant?” – kérdezte egy osztálytársam.
– „Tudom”
– „Akkor ülj mellém!”
És én tanultam szorgalmasan, mintha pár hónapja mi sem történt volna. Az igaz: úgyszólván senki semmit nem kérdezett; mi történt?
Miért nem kérdezték, és miért nem beszéltünk? Akkor az nem is tûnt fel. – Ma azt gondolom, hogy bennünk valami szégyenérzet volt – hogy miért? Csak egy pszichológus tudná megmagyarázni. Az itthon maradottakban pedig olyan bûntudat féle volt, ami elõl jobb a homokba dugni a fejüket. Azért sajnos úgy látom, a helyzet most sem rózsás. Ezt illusztrálja a következő történet. Mikor jelenlegi lakásunkba költöztünk (Zugló, kertváros), férjem kutyasétáltatás közben megismerkedett egy nagyon szimpatikus szomszéd kutyással.

Meg is hívtuk a feleségével együtt, aztán ők minket. Nekem már az előszoba sem tetszett. A falak teleaggatva puskákkal, pisztolyokkal. Jött a vacsora, s utána a „szalonban” a beszélgetés. Szomszédunk meg akart ismertetni előkelő családjával, s többek között elővett egy hatalmas könyvet: „Ezt a nagybátyám (demográfus) írta. S mennyi bölcsesség van benne! Ha szegény megérte volna jóslását: 2000-re Magyarországon nem lesz más csak zsidó meg cigány!” A karácsonyi bejglit a számból nem tudtam lenyelni! A fejére kellett volna borítanom az asztalt, ehelyett felálltam. „Késő van.” – elmentünk, s ezzel vége lett a szomszédolásnak. Férjem nem értette, mert kettőnk beszélgetése alatt ő az asszonnyal csevegett.

Csak még annyit. Ez az egész deportálás valamit széttört bennem. Mint láthattátok, csak rövid jelenetekre emlékszem. Hatvankét éve történt, s én alig emlékszem másra, minthogy anyukám még korábban vaníliás kiflit sütött a születésnapomra és, hogy apám kedvéért – kb. ugyanakkor – elolvastam a Buddenbrook házat – és nagyon untam.

(Folytatása következik)

Back To Top