PÉLE-MÉLE (12. rész) -Önéletírás-

Kövek a síron
Jöttek az angolok, végignéztek a táboron és elborzadtak. Én pl. egy halott hurcoló brigád tagja voltam – egész nap hurcoltuk õket – hogy hová? Hát nem tudom. Átadtuk a következõ „brigádnak”. Az angolok elsõ dolga az volt, hogy enni adtak (noha addigra már minden élelmiszer raktárt felnyitottunk). Ez úgy történt, hogy minden angol katona nekünk adta a reggelijét. Tessék csak végiggondolni egy angol reggelit! Tejszín, sonka, tojás stb. Egy kiéhezett, félig éhenhalt társaságnak! És az éhségödémától felpuffadt szerencsétlenek tömték magukat! Hát, aki nem halt éhen a németek kezében, azoknak nagy része meghalt az angolok bőkezűségétől – s közéjük tartozott pár nap múlva a mamám is.

Másnap elkezdődött a betegek elszállítása a városi kórházba. Én is egyike voltam azoknak, akik irányították: ki a beteg, kit vigyenek. És nem jutott eszembe, hogy anyám is beteg! ő szólt nekem halkan: „Hát… én is mennék…” Istenem, hogy lehet ezt megmagyarázni? Hiszen szerettem őt! Talán csak azzal, hogy túlságosan is féltem, hogy elszakítanak tőle – remélem, erről volt szó – hiszen gonosz nem voltam. – Most jött a tetvetlenítésünk és átszállításunk a városba. – Az egészből csak a kórházra emlékszem, ahol megmondták: meghalt a mamám. Talán most jött az egyetlen adekvát válaszom: hangosan végigbőgtem az utat a kijelölt lakóhelyem felé és ez így ment egész reggelig. Itt maradtam egyedül, hiszen apámat sem láttam Auschwitzba érkezésünk után! Ha visszagondolok az életemre, talán ezen kívül csak kétszer sírtam: amikor András fiam, s később Gábor – a férjem is elment.

Később az angolok együttérzése csökkent. Főleg: pocsék kosztot adtak. Mi meg elkezdtük járni a környező falvakat, bekopogtattunk és – hivatkozva a táborra – enni kértünk. Adtak, és azt mondták: ők erről az egészről mitsem tudtak. Ez a kérincsélés nem sokáig tartott: az angolok megtiltották, hogy a németeket „zavarjuk”!

(Folytatása következik)