Szegénységem, és „meggazdagodásom” története

Az egyetemista Györgyi

Mindig abba akarom hagyni az írást, de még sok minden eszembe jut. Mivel ezek a mondanivalók tényleg nem függenek össze, hát pontokba szedem.

1. Felvételiztem a nyolcadik gimnáziumba. Nagynéném elhurcolt a közeli középiskolába az igazgatóhoz. Elmondta neki röviden, miért kerülnék a nyolcadikba, s közben azt is, nincsen tandíjra pénzem. (Akkor még volt tandíj.) mire az igazgató végignézett rajtam: „látom” – mondta: Tényleg lerítt rólam a nyomorúság.

2.    Hogyan gazdagodtam meg?
Elsõéves medika voltam, amikor egyik nagynéném meghalt. (Férje már korábban elment – munkaszolgálatos korában.) Õ meg írt egy végrendeletet, amiben mindent rám hagyott (gyereke nem volt). Abban külön le is írta, hogy neki – illetve a férjének – „csendes társként” a háború elõtt volt egy textilkereskedése egy X úrral, s a megmaradt rövidárú rám száll. (A maiak már nem tudják, mi volt a „csendestárs”. A zsidótörvények szerint zsidónak nem lehetett üzlete, s ezért, akinek pénze volt, szerzett magának egy keresztény társat /az ilyet „strohmannak” hívták/, akinek a neve szerepelt tulajdonosként, s ennek fejében az árú és a jövedelem fele az övé volt.) Szóval X úr volt nagybátyám strohmanja. Egy idõ múlva telefonáltam X úrnak, jelezve, hogy kérem a részemet, azaz az örökségem. Készségesnek mutatkozott, s megállapodtunk, egy vasárnapban, amikor én elmegyek hozzá, s õ átadja az árút. Így lett. Mire odamentem, már össze volt állítva az „örökség”, s az asztalon a lista: 250 pár fekete ill. barna- cipõfûzõ, 50 zsebkendõ, 10 törlõruha, s talán még valami. Kérte, írjam alá, hogy átvettem. Aláírtam – csengettek, – s megjelent három férfi a gazdasági rendõrségtõl. Ehhez tudni kell, hogy X úrnak – mint sokan másnak – még nem volt nyílt üzlete, az árút nyilván titkos utakon adta el, s ezt az egész machinációt a gazdasági rendõrségnek kellett felderítenie, aztán jött a büntetés. Szóval a fõnökük elmondta, hogy feljelentés érkezett, hogy X úr titkos (fekete) úton keresztül értékesít.

Hazaérkezés, „szomszéd-barátság”

[Kép: A zuglói otthon]

Végül hazakerültem egy nagynénémhez, aki bedugott egy nyolcadik gimnáziumi padba.

„Tudod a latin nyelvtant?” – kérdezte egy osztálytársam.
– „Tudom”
– „Akkor ülj mellém!”
És én tanultam szorgalmasan, mintha pár hónapja mi sem történt volna. Az igaz: úgyszólván senki semmit nem kérdezett; mi történt?
Miért nem kérdezték, és miért nem beszéltünk? Akkor az nem is tûnt fel. – Ma azt gondolom, hogy bennünk valami szégyenérzet volt – hogy miért? Csak egy pszichológus tudná megmagyarázni. Az itthon maradottakban pedig olyan bûntudat féle volt, ami elõl jobb a homokba dugni a fejüket. Azért sajnos úgy látom, a helyzet most sem rózsás. Ezt illusztrálja a következő történet. Mikor jelenlegi lakásunkba költöztünk (Zugló, kertváros), férjem kutyasétáltatás közben megismerkedett egy nagyon szimpatikus szomszéd kutyással.

Kövek a síron Jöttek az angolok, végignéztek a táboron és elborzadtak. Én pl. egy halott hurcoló brigád tagja voltam – egész nap hurcoltuk őket – hogy hová? Hát nem tudom. Átadtuk a következő „brigádnak”. Az angolok első dolga az volt, hogy enni adtak (noha addigra már minden élelmiszer raktárt felnyitottunk). Ez úgy történt, hogy minden angol katona nekünk adta a reggelijét. Tessék csak végiggondolni egy angol reggelit!

Bergen-Belsen, Doktor Mengele, a „blockältesték” Két-három hetenként fürdőbe vittek – ez egy hatalmas alkotmány volt, ahol először le kellett teljesen vetkőzni, s libasorban elvonulni a szelektáló Mengele előtt. Nem tudok róla, hogy valaki leírta volna ezt a jelenetet: Mengele, talpig katonai díszben egy emelvényen állva, hátulról és oldalról megvilágítva (mint egy giccses filmben). Előtte mentünk el, s ő kezével intett, ki menjen balra, ki jobbra. Hamar rájöttünk, hogy egyik irány a gázt, másik a tényleges fürdőt jelentette. Azok mentek a gázba, akik rossz fizikai kondícióban voltak. Mengelét gyönyörűnek láttuk! ő volt a halál angyala. Az elrendezés olyan volt, mint egy nagy színház Mengele főszereplésével – ma azt hiszem, hogy Mengele nem volt normális. Az a reflektorfény, s az elvonuló pucérok…

Birkenau, édesanyámról Birkenauról – Auschwitzhoz tartozó, talán külvárosi táborról – mint hihetetlent leírom, hogy odaérkezésünk után már napok múlva összegyűltünk (fiatal lányok) és színházat játszottunk, meg szavaltunk, énekeltünk! (Tehettük, mert semmilyen munkát nem kaptunk – nem is tetováltak. Miért? Nem tudom.) Itt ugyan nincs a legjobb helyen, mégis leírom, milyen volt az édesanyám, s mi lett belőle. A borzalom előtti években roppant csinos, fekete hajú asszony – sokat is adott magára – hogy mikor jutott erre ideje, nem tudom. Mikor hollófekete haját megmosta egy-kettőt nyomkodott rajta, s máris olyan volt, mintha fodrásznál lett volna.

Kórház barakk-sor a Birkenauban Sokat gondolkodtam, vajon nem itt kellene-e abbahagynom ezt a kis írást? Most jönne ugyanis 1944 március 19., a németek bejövetele, aztán Auschwitz, Bergen-Belsen – haza – s ezekről nálam sokkal tehetségesebbek már annyit írtak, hogy én aligha tudnék túltenni rajtuk. Mégis meggondoltam magam: A körülmények az Én körülményeim voltak, de megkísérlem, csak a számomra, csakis a számomra érdekesebbekről szólni néhány szót. Apámat valamikor 44 elején „munkaszolgálatos orvosként” kihelyezték Békés megye Kétegyháza nevű falujába, az ottani orvos helyettesítésére, akit behívtak katonának. Én egyenlőre tovább jártam a hetedik gimnáziumba Szolnokon.