Wintermantel Balázs: A holokauszt feldolgozása a Magyarországi Református Egyházban

Ravasz LA 2014-es Holokauszt Emlékév kapcsán Dr. Horváth Erzsébet, mint a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Egyháztörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense, a református emlékezetpolitika befolyásos formálója tanulmányt jelentetett meg a Vigilia 2014/3. számában. A megjelent  tanulmány címe: Ravasz László és a református egyház a zsidómentésben, melyhez kapcsolódóan az alábbiakban közreadjuk Wintermantel Balázs kritikus, az őszinte szembenézést hiányoló olvasói reflexióját [1] amely az Egyházfórum hasábjain jelent meg.

Wintermantel Balázs: A holokauszt feldolgozása a Magyarországi Református Egyházban

Nem a hasznosság, nem az eredmény dönti el az emberek becsét, hanem motívumaik tisztasága és szolgálataiknak áldozatossága.[2]

Ravasz László református püspök

A holokauszt történeti és pszichológiai beágyazásának viszonya kapcsán dr. Kovács Mónika, a Hannah Arendt Egyesület elnöke fogalmazta meg:

A kollektív emlékezet célja sokszor éppen ellentétes az analitikus történelemtudományéval: egy szempontból – a (nemzeti) [3] csoportéból – leegyszerűsített és elfogult történelemképet nyújt, amelynek funkciója elsősorban nem a megismerés, hanem a pozitív csoportidentitás kialakítása. Jellemző a kollektív emlékezetre, hogy azok a történelmi események kerülnek a középpontjába, amelyekben a nemzeti csoport „jól szerepelt”; a jelen szempontjából elhibázottnak vagy egyenesen bűnösnek tartott cselekedetek „elfelejtődnek”, vagy be sem kerülnek az emlékek közé. A kollektív emlékek kialakításának legfontosabb motívuma a csoport identitásának fenntartása. Az pedig szociálpszichológiai közhely, hogy a csoportok – éppúgy, mint az egyének – a pozitív identitás fenntartására motiváltak. [4]

Szokás ma az emlékezet és a történelem szembenállásáról beszélni. […] A történelem kritikai mezében […] végeredményben emlékezet csatázik emlékezettel, annak eldöntésére, hogy ki verhet hidat a múlt szakadéka és a sajátjának elképzelt jövő felé.[5]

Horváth Erzsébet tanulmányának főszereplője, Ravasz László 1975 óta, a tanúként hívott szolgatárs, Éliás József[6] 1995 óta nincs köztünk; mindketten már Teremtőjük elé álltak, így emlékeik sem vitatkozhatnak többé egymással. Az emlékezetek harca jutott eszembe a Vigilia folyóirat 2014. márciusi száma olvasásakor, amely A magyar holokauszt és az egyház című tematikus összeállítással jelent meg a 70. évforduló alkalmából. Az összeállítás illeszkedik ahhoz a – holokauszt-szakirodalomban az emlékezés és az oktatás kapcsán egyaránt negatív példaként felhozott – irányzathoz, mely szerint a holokauszt és az egyházak viszonyában szinte kizárólag az embermentést hangsúlyozva szabad megszólalni, túlhangsúlyozva az egyszer megtörtént bocsánatkérést. A megértés kötelezettséget jelent, amely biztosít(hat)ja, hogy ami már megtörtént és megtörténhet újra[7], azt az oktatás és a felvilágosítás akadályozza meg; s mivel a megjelenés óta eltelt közel egy évben az írás kritikai értékelésével nem, de gondolataival és következtetéseivel találkoztam, szeretnék rá itt reflektálni.

Reflexiómban Horváth Erzsébet tanulmányát bírálom, de szükséges leszögeznem: ő legalább – noha mentegetve Ravasz Lászlót – megfogalmazza, hogy tanulmányának főszereplője hibákat is követett el. Emellett azonban a szerző következetesen magyarázza és igazolja a püspök ellen vádként felhozott, antiszemitának minősített lépéseit, azok konkrét említése nélkül. A szerző, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara (KRE HTK) Egyháztörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense, előrebocsájtja, hogy Ravasz László zsidómentő munkáját „úgy is mint lelkész, levéltáros, egyháztörténész” kívánja értékelni. Azaz véleménye nem személyes, hanem mindhárom minőségében ez a nézete, így az ismertetett zsinati állásfoglalások tükrében egyházáé is. Horváth Erzsébettől hiányoltam, hogy mint lelkész nem vizsgálta kellő alapossággal a bűnbánat kérdését, és mint egyháztörténész nem tért ki Ravasz bűnbánatának kialakulására, pedig értékelésének szükségszerűen egybe kellene esnie a bibliai normákkal. Bölcskei Gusztáv, a Magyarországi Református Egyház (továbbiakban: MRE) Zsinatának lelkészi elnöke szerint: „Talán hetven év már elegendő ahhoz, hogy reálisan, őszintén és emberségesen is tudjunk beszélni az embertelen időszakról.”[8] A zsinat lelkészi elnöke talán szavából én nem a bizonytalanságot véltem kihallani. Beszédében szempontokat határozott meg az (egyházi) múlt feldolgozásához; az e szempontoknak való megfelelést azonban nem fedeztem fel a tanulmányban.

A zsidótörvények megszavazása

A tanulmány az alábbi hitvallással kezdődik, mintegy előre bocsátva a konklúziót: „Ravasz László életpályájának megítélésében komoly szerepet játszott és játszik a zsidósághoz való viszonyulása.” A kérdés megítélésére elsősorban a református egyház és a történész szakma hivatott, amelyekhez nem tartozom ugyan, de szeretném a tárgyilagos megközelítést elősegíteni. Mivel Ravasz László több esetben megbánással és elítélőn írt korábbi kijelentéseiről és cselekedeteiről, ezek tükrében furcsa és tudománytalan úgy beállítani, mintha meg sem történt volna az, amitől személyesen elhatárolódott. Horváth Erzsébet mégis mentegetve ír arról, hogy Ravasz László megszavazta az első két zsidótörvényt, de egyetlen mondatot sem szentel annak, hogy pályája során konkrétan milyen nézeteket hirdetett a zsidóságról, s azoknak milyen következményei lettek.

Horváth kijelenti: „Tény, hogy 1945-ben, a háború után igazolták, tehát nem tartozik a háborús bűnösök közé.” Horváth Erzsébetnek jogi értelemben igaza van, de csak azért, mert Ravasz Lászlót nem állíthatják újra – post mortem – bíróság elé, mivel a jogban az erkölcsi háborús bűnös fogalma nem létezik. Horváth megállapítása ellenére Ravasz László életpályájának helyes, nem szépítő bemutatása és erkölcsi megítélése jogi minősítésétől független; ellenben ismertek a tények: mikor mit mondott és tett a zsidóságért és a zsidóság ellen. „Ravasz 1945 tavaszán arról tájékoztatta Révészt, hogy »az illetékes ügyészség ellenem előzetes vizsgálat megtartását rendelte el«.”[9]

Éliás József így rögzíti személyes tapasztalatait: Bizonyos, hogy Bereczky Albert, a püspöki utód – amikor nem is sejthette, hogy Ravasz utóda lesz – mindent megtett Ravasz sérthetetlensége érdekében (engem is ő kért meg az „akkor és ott” szükséges lépések megtételére). […] Mindezekből következett, hogy Ravasz püspöknek soha a haja szála se görbült meg, [10] majd hozzáteszi, hogy akik Ravasz püspök üldöztetéséről beszélnek, illetve mártírnak állítják be, „rossz szolgálatot tesznek emlékező kegyeletének, mert kiprovokálják a cáfolást”.[11] Horváth Erzsébet mint tényről ír Ravasz igazolási eljárásáról, minden forrás megjelölése nélkül. Ha volt is igazoló eljárás – amiről nincs ismeretünk –, annak meglétéből és a mentesítésből nem következik logikailag, hogy Ravasz László nem volt háborús bűnös. Révész Imre Bereczky Alberthez írt, 1945. július 7-i levelében aggodalmát fejezi ki: „Ha igaz, hogy Ravasz László ellen is akció készül, akkor kinek biztos ma az élete közöttünk?”[12]

A lelkészek igazolása során[13] megválaszolandó kérdések kiterjedtek a politikai jellegű irodalmi működésre, a zsidótörvénnyel[14] kapcsolatos magatartásra, illetve arra, hogy „bárminő nyilatkozatában – ideértve egyházi beszédeit is – nem vétett-e a keresztény szeretet törvénye ellen”.[15] Ravasz igazoltatási eljárásával kapcsolatosan nehéz elképzelni, hogy ne akadt volna fent a kérdések mindegyikén. Ravasz irodalmi, közéleti és lelkipásztori tevékenysége a nyilvánosság előtt zajlott; képviselői beszédei, prédikációi, könyvei és cikkei nyomtatásban megjelentek, igehirdetéseit a rádió is közvetítette.[16] Mivel Ravaszt nem ítélték el háborús bűnösként, és ezt az általam ismert források egyike sem állította, a tény hangsúlyozásának nem látom értelmét.

A Ravasz antiszemitizmusáról rendszeresen megfogalmazott vád nem menthető Horváth azon állításával, hogy „valóban megszavazta az első zsidótörvényt 1938-ban, valamint a másodikat 1939-ben. Az első zsidótörvényt a Felsőház minden egyházi tagja megszavazta, amelynek körülményeivel több történész foglalkozott, és értékelte a főpásztorok döntéseinek okát. Többségük értékelése nem kedvezőtlen.” Az igazság nem annak kérdése, mit mondanak többen, mindenesetre számos történész éppen nem kedvezőn ítél ebben a kérdésben a püspökről. Számos, akár a közelmúltban megjelent tárgyilagos értékelésre,[17] akár Ravasz Lászlónak az 1920-as évektől megjelent írásaira és felszólalásaira; valamint azok értékelésére lehetne válaszokat adni. Ladányi az első zsidótörvény vitájában képviselt álláspont és megszavazása kapcsán megjegyzi: A Ravasz László által vezetett-irányított magyar protestáns elit roppant felelőssége abban van (volt), hogy igen nagy befolyásukat arra használták fel, hogy a diszkrimináció első lépését elfogadtassák. A református egyháznak hamis frontra állítása annál végzetesebb hiba volt, mert az egyház közéleti súlya ebben az időben lényegesen megnövekedett, és állásfoglalásai nagymértékben befolyásolták a közvéleményt.[18] A fenti kérdésben Ravasz Lászlónak az első két zsidótörvény megszavazásakor mondott beszédeinek ismeretében kell véleményt formálni. Véleménye szerint „kissé nagyobb az izgalom ennél a kérdésnél, mint amennyit megérdemel”,[19] és határozott véleménye volt afelől, hogy „ennek a törvénynek az elfogadása nemcsak az ország békéjét és nyugalmát és biztonságát szolgálja, hanem javára válik végeredményben éppen azoknak, akik elfogadása ellen – elismerem, teljes joggal – de hevesen tiltakoznak.”[20]

Karsai László szerint:

A törvényjavaslat mellett a leghosszabban és leghatásosabban Ravasz László református püspök érvelt. A zsidókérdést az emberiség több mint kétezer éves komplexumának nevezte. […] Ravasz püspök azt emelte ki, hogy a törvényjavaslat nem érinti az egyházak működését. „Az a keresztyén lelkipásztor tehát, aki talán 1919 után tért át, és most egyik keresztyén felekezetnek a lelkipásztora […] ebben a hivatalában holtig megmaradhat […]” – jelentette ki magabiztosan. Hetven év távolából hozzátehetnénk: igen, de ha majd 1944-ben sárga csillagot kényszerítenek rá, hívei elé hogyan álljon a keresztyén templomban? Kinek prédikáljon majd az Auschwitz felé robogó marhavagonban?[21]

A témával foglalkozó történészek egyike, a téma nemzetközileg legnagyobb tekintélye, Randolph L. Braham Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt című munkájában[22] ismerteti a „főpásztorok” felsőházi szavazáshoz való hozzáállását, kitérve Ravasz László hozzászólására. De napjaink antiszemita irományai és honlapjai sem engedik feledésbe merülni Ravasz László beszéde „gyöngyszemeit”. K. Farkas Claudia szerint „nagy tekintélye révén nemcsak a maga, hanem az egész református egyház nevében foglalt állást”, illetve „az egész ország protestáns közvéleménye az ő felsőházi felszólalásaira figyelt.[23] Érvei nyomán sokan látták úgy, hogy az ő állásfoglalása hatol a problémák mélyére. Népbírósági tárgyalásán a fajvédő Endre László[24] az utolsó szó jogán is Ravaszra hivatkozott, mint aki gondolkodásmódját kialakította.”[25]

Az, hogy „a második zsidótörvény tárgyalásakor Ravasz László kifogásokat emelt a törvény ellen […]”, nem mentség, mivel tartalmuk más előjelű, mint ahogy azokat Horváth Erzsébet sugallja. Ravasz László maga többször is – következetesen – önbírálatot gyakorolt e törvények megszavazása miatt.[26] Horváth Erzsébet szintén 1960-ból idézi Ravasz egy tanulmányát a zsidókérdésről, amelyben belátja ugyan hibáját, ám döntésüket időnyerésnek aposztrofálja, mellyel késleltették Magyarország német megszállását, s döntését „taktikai vétség”-nek titulálja.[27] Ami Ravasznak csak „taktikai vétség” volt, azt sokszázezer zsidó honfitársunk az életfeltételei romlásaként saját bőrén érezhette. Nem mentség az sem, hogy „a tét nagy volt” – utalva Teleki Pál miniszterelnök esetleges megbuktatására. Jelentőségteljes, hogy (egyik) visszaemlékezésében semmilyen enyhítő körülményre nem hivatkozik Ravasz László. Cselekedeteinek általa alkalmazott összemérése a magyarországi zsidóság jogkorlátozásával, majd jogfosztásával, amely előkészítette az utat zsidó honfitársaink nagy részének fizikai elpusztításához, semmiképp sem megfelelő eljárás. A tét nagy volt – a veszteség azonban felfoghatatlan és leírhatatlan!

Fontos azonban tudatosítani: a második zsidótörvény tárgyalása kapcsán Ravasz László gondolkodása korábbi nézeteihez viszonyítva nem változott meg. A vita során mondta: „a zsidó-kérdésben alkotott felfogásom nem változott az újra meg újra megismétlődő revíziók során sem 1917-től, amikor a XX. század ankétján a zsidó-kérdésről vallott igénytelen nézetemet közzétettem.”[28] Azaz Ravasz László püspök fenntartotta véleményét 1917-ben megírt nézeteiről, megnyugtatva képviselőtársait, hogy a zsidókérdésben nézetei változatlanok; aminek tükrében érthetetlenek a „nem kedvezőtlen” típusú értékelések.

A Ravasz által meg nem szavazott harmadik zsidótörvénnyel kapcsolatban általában tiltakozását hangoztatják.[29] E törvényt egyik keresztény egyház képviselője sem szavazta meg; szembenállásuk fő okát Braham abban látja, hogy a törvény „közvetlenül érintette jó néhány hívüket, az áttérteket éppúgy, mint a már születésüktől fogva keresztényeket.”[30] K. Farkas azonban összefoglalóan ismerteti: „a püspök felszólalásában hosszan foglalkozott a javaslat alapját képező fajbiológiai elméletekkel, és megpróbálta kimutatni, hogy az ilyenfajta feltételezések a komoly tudomány által még egyáltalán nem nyertek bizonyítást”.[31] Meglátása szerint itt olyan „burkolt zsidótörvény”-ről van szó, amelynek legérdekesebb vonása, hogy vonatkozik már nem zsidó emberekre, keresztény magyar emberekre, de nem vonatkozik a zsidóságra.[32] A törvény vitájára Ravasz így emlékszik vissza: A keresztyén egyházak a legnagyobb ellenállást fejtették ki a javaslat ellen. Az ellenállás egyik vezérszónoka én voltam, s beszédem végén felolvastam a Révész Imre által fogalmazott, az összes püspök és a négy főgondnok által aláírt tiltakozó és kárhoztató deklarációt. Ezzel a református egyház későre bár, de ország-világ előtt nyíltan szembeszállott a Hitler-féle démonizmussal.[33]

Horváth Erzsébet összegzése szerint: „1945 után számos vád érte Ravasz püspököt és az MRE-t az antiszemitizmus miatt, mert úgymond megszavazta a zsidótörvényeket…” De miért „úgymond”? Ez a szóhasználat mindenképp kisebbítő hatást vált ki – de mi célból?

Meggyőző érvnek tartja a zsidótörvények megszavazása kapcsán Horváth Erzsébet, hogy az „a zsidókérdés kiéleződésének elkerülése és az antiszemitizmus leszerelése volt”? Ezt először Bereczky Albert írta 1945-ben.[34] Bereczky könyve megírásának háttere nagyrészt ismert Szenes Sándor Befejezetlen múlt című interjúkötetéből.[35] Éliástól megtudjuk, célja elsősorban az volt, hogy a Külügyminisztérium használja a békekötést megelőző tárgyalásoknál.[36] Éliás megfogalmazta kritikáját is az akkor már kultuszállamtitkár lelkész- és szolgatársa könyvével kapcsolatosan, miszerint:

A könyv szellemisége ellentmondott Bereczky korábbi teológiai, igehirdetői, politikai és egyházpolitikai magatartásának és az igazság iránti elkötelezettségének […] [Bereczky] nem vonta kétségbe kritikáim indokoltságát, de azzal érvelt: a leendő békekötésre tekintettel vállalta azt, amit írt. Az egyházvezetés viszont − mellőzve, hogy a Bereczky-könyv a vélt cél érdekében, és kizárólag azért túlhangsúlyozta a tetteket és nem szólt a súlyos mulasztásokról −, a valósággal egyenértékűnek fogta fel a könyv értékeléseit, és kezdte túlértékelni azt, amit tett. […] Bereczky sajnos a legkorábbi időben mutatott példát arra, miként lehet tényekkel fedni el az igazságot, adott esetben a „nemzeti érdek”-re hivatkozva.[37] Éliás később már egyenesen „»szerecsenmosdató« könyvecské”-nek titulálja Bereczky könyvét, rávilágítva a törvény megszavazását indokoló érvek tarthatatlanságára,[38] s hozzáteszi, hogy „amit leír tényként, az valóban tény, ám a tények beállításával eltakarja az igazit. Ezt az igazságot nem én, hanem Ravasz László püspök veje, Bibó István fogalmazta meg”.[39]

Felettébb helytelen tehát a zsidótörvények megszavazását az antiszemitizmus leszerelésének eszközeként feltüntetni, különösen Ravasz idézett mondatai ismeretében 1917-es nézeteiről.

A lelkiismeret megnyugtatása

Ahogy a tanulmányban összekapcsolódik a zsidótörvények megszavazásának „pozitív szükségszerűsége” és az embermentés – különösen a Jó Pásztor szolgálat és Éliás József –, az maga Éliás számára ismert gyakorlat volt:

Persze az egyházi vezetők mentő hatásfokú intézkedéseibe bele szokták kalkulálni a római katolikus Magyar Szent Kereszt Egyesület és a református Jó Pásztor Misszió nem éppen meddő mentőszolgálatát. Hogy ezeket mégsem az egyházi vezetés pozitívumaiként lehet elkönyvelni, csak hosszabb tanulmányban lehetne megokolni: olyan momentumok feltárásában, amelyek szintén nem válnának e felelős tényezők dicséretére, sőt mentesítésére sem, – így csak a nem eléggé tájékozottak (esetleg jóhiszeműen) hozzák fel a zsidótörvények lelkes egyházi szónokainak mentségére.[40]

Horváth Erzsébet részletesen bemutatja Ravasz László tiltakozásait a zsidóság elleni atrocitások miatt és tevékeny segítségét a zsidóság érdekében. Elsőként arra hivatkozik, hogy „1939-ben, az ORLE ceglédi gyűlése – Ravasz László vezetésével – elvetette a Rosenberg-féle fajelméletet mint pogány és a Szentírás tanításával ellentétes ideológiát”. Nem egyértelmű, hogy a döntés tiltakozás a zsidóság elleni atrocitások miatt vagy tevékeny segítség a zsidóság érdekében. Ismert ugyanakkor, hogy Ravasz László 1942. február 28- i rádióprédikációjában azt mondta:

Tudományosan még nincs eldöntve, hogy a zsidó fajtával való keveredés a magyar fajtára nézve előnyös-e vagy hátrányos. Ameddig az egyéni tapasztalatok érvek, inkább az utóbbit lehetne állítani. Magyar és zsidó külön-külön több értékes egyedet termel, mint keveredve. […] A magyarságtudomány tegye módszeres vizsgálat tárgyává, s ha úgy találná, hogy a magyar–zsidó keverék nem szerencsés, meg kell tenni a védő intézkedéseket. Azt már világosan látjuk, hogy a magyar–cigány keveredés ártalmas, ennek megfelelő intézkedés még nincs.[41]

Ebből látható, hogy – bármiként is határozott a ceglédi gyűlés – Ravasz László nézeteit továbbra is uszító fajelmélet jellemezte, így nincs jelentősége, hogy ez a Rosenberg-féle vagy másfajta fajelmélet-e.

Horváth szerint Ravasz László „országos egyházi tisztségéből adódóan határozta el a Jó Pásztor Missziói Bizottság létrehozását a zsidómentésre”. Éliás részletesen ismerteti a Jó Pásztor Bizottság (továbbiakban: JPB) megalakításának okait,[42] mely szerint Bereczky vezetésével komoly egyházi emberek kérték Ravasz Lászlót, hogy „az egyház sürgősen hozzon létre egy hivatalos, aktív embermentő szolgálatot. […] A püspök először kitérő választ adott, de 1942 közepén már ő javasolta a konventnek a Jó Pásztor megalakítását.” A tanulmányból megtudjuk, hogy „Ravasz nemcsak létrehozója volt ennek a zsidómentő munkának, de anyagilag is támogatta”, amit külön említeni sem lenne szükséges; ezért hangsúlyozása elgondolkodtató. Éliás az alábbiakat mondja Ravasz püspök hozzá intézett intelmei kapcsán: „Nem adhat azonban helyiséget a konvent központjában, és nem nyújthat anyagi segítséget sem a munkámhoz.”[43] Továbbá:

Egyébként a felszabadulás után a Jó Pásztorral az egyházvezetés − Ravasz László is − kezdetben úgy dicsekedett, mint saját érdemével és eredményével. Mintha a konvent és püspök-elnöke minden segítséget megadtak volna a működéshez. Ezzel szemben a meztelen igazság az, hogy a Jó Pásztor az egyházvezetéstől sem helyiséget és soha egyetlen fillért nem kapott. Csak jellemzésként mondom el: 1946-ban tudtam meg, hogy a JPB konventi alapító határozata a lelkésztitkárnak havi 600 pengő alapfizetést biztosított. A valóságban 1946-ig én a gyülekezeti adományokból kaptam szerény javadalmazásomat.[44]

A Raoul Wallenberggel való kapcsolatát ismertető interjúban Éliás közölte: „A protestáns Jó Pásztor misszió az egyháztól semmi néven nevezhető anyagi támogatást nem kap, a hívek adakozásából tartja fenn magát.”[45] A püspöki jelentés zsinati fogadtatása (1945. április 10.) sem volt ennyire egyöntetűen pozitív, és jól mutatja a kontrasztot a minden lehetőt megtévő egyház lelkiismeretet megnyugtató törekvései és a lelkiismeret szava között. Benkő István egyházmegyei tanácstag szerint: „Kiszámíthatatlan baj, hogy a református egyház ezt az erkölcsi kötelezettséget, amelyre az Isten igéje kötelezte, nem teljesítette, ennél nagyobb kár a református egyházat nem érhette.”[46] Lázár Andor egyházmegyei tanácsülési világi elnök Benkő indítványára reagálva így szólt: „Azt hiszem, mindnyájunk lelkéből fakad, mert mindnyájan szégyent kell érezzünk, mert lehetetlen, hogy ne tegyük, azért, mert nem mehetünk fölemelt fővel a világ ítélőszéke elé, még kevésbé nem Isten ítélőszéke elé.”[47] Viktor János javasolja a jelentésnek a hívek közvéleménye elé tárását lelkiismeretük megnyugtatása végett, de dr. Kováts István felhívja a figyelmet, hogy a beszámoló ne legyen „mosakodás jellegű”. A megbeszélés vége felé Ravasz püspök azt ajánlja: „tárgyilagosan kell mondani, hogy mélyen sajnáljuk”. Ravasz László „sajnálat”-ára szemléletes példa, hogy csak a német megszállás után kezdődő deportálások alatt, már betegágyán ismerte föl, hova vezetett az általa is képviselt politika. Ekkor támadt föl benne a bűnbánat. Erről a kegyelmi momentumról Török Sándor író, újságíró visszaemlékezéséből értesülünk: „Súlyos beteg volt, ágyban fekve fogadott Leányfalun, ültem mellette, beszélgettünk és egyszer csak sírva fakadt. A párnákba fúrta a fejét, és azt kiáltotta: Én nem ezt akartam! Én nem ezt akartam!”[48]

Kulcsmomentumnak érzem Bereczky Albert Látható és láthatatlan helyreállítási munkák[49] című, 1945. április 10-én, a zsinati tanácsülésen elmondott előadását, amelyben kifejti, hogy elháríthatatlan kötelességnek érzi az egyház maga-megalázását és bűnbánat tartását. „Ezt a bűnbánatot egyházunknak át kell élnie, és erről kifelé is bizonyságot tenni. (A bűnbánat őszinteségét az mutatja, hogy van-e változás.)”

A kortárs Bibó István megállapítása szerint „[a] magyarországi zsidóüldözések számonkérése és jóvátétele első pillanattól kezdve nem tisztázott és nem őszinte feltételek mellett folyt”[50], amit értékelve Monori Áron megállapította: „amellett, hogy megállapítása teljesen igaz – finoman fogalmazott”.[51]

Horváth Erzsébet leírja, hogy Ravasz László 1945. február 11- i igehirdetésében „szólt először a bűnbánat hangján”. Kálvin téri igehirdetésében megítélte a múltat, s egyúttal az újrakezdésről beszélt: A testnek vetettünk, és halált arattunk. […] Itt az idő és alkalom arra, hogy új magvetést kezdjünk: vessünk a Léleknek, hogy örök életet arassunk! A léleknek vetünk akkor, ha bűnbánatot tartunk. Addig nincs nemzeti megújulás.[52]

A gondolatsort így zárta: Addig nincs nemzeti megújulás, mint ahogy nincs egyéni megtérés és kiengesztelődés, míg meg nem valljuk a tékozló fiúval egyenként és közösségben: Atyám, vétkeztem az ég ellen és Teellened. Isten és az ember ellen.[53]

Horváth következő lépésként Ravasz püspöki jelentését idézi, amely véleményem szerint elméleti fejtegetés, hipotetikus eshetőség, de legjobb szándékkal is csak a cél megfogalmazása; azaz semmiképp sem konkrét tett: „Az egyházaknak[54] el kell ismerniük, hogy szolgálatuk lehetett volna hatékonyabb, bátrabb, gyökeresebb. Ezért az egyház bűnbánattal tartozik…” Fentieket nyilvánítja Horváth bűnbánatnak, hiszen következő mondatát így kezdi: „A szóbeli bűnbánatot tett követte.” A Horváth Erzsébet szerinti „tett” egy bűnbánati evangélizációs hét elrendelése volt. Horváth újabb fokozatként említi – nyomatékosítva, hogy „Ravasz nem elégedett meg ennyivel” – a Zsinati Tanács 1946. május 9- i határozatát, amely vallást tett az egyház bűneiről. A határozat a nép és a felsőség intésének elmulasztásáról és a „nem egész bátor” kiállásról vall, azaz nincs összhangban a Zsinati Tanács résztvevői által a határozat előkészítése során megfogalmazott[55] elvekkel, illetve a józanul belátható teendőkkel.

Majd a tanulmány Éliást hívja tanúként Ravasz zsidómentésben játszott szerepének nemcsak elismeréséhez, de hangsúlyozásához is. Horváth Erzsébet Éliást szem- és fültanúnak, szolgatársnak aposztrofálja, nyomatékosítva ezzel a Szenes-interjúból kiragadott gondolatokat.

A tanulmány idézi ugyan Éliást: „kezdeti passzivitása semmi esetre sem a zsidóellenes intézkedésekkel való passzivitását akarta kifejezni”, de az eredeti szövegkörnyezettől teljesen eltérően, ahol ez áll: „Tartozom az igazságnak annak kijelentésével, hogy noha én mélyen elítélem Ravasz püspök antiszemitizmusát, beszéltem is erről…”[56] Miért ne lenne inkább nagyobb Ravasz László érdeme, ha tudatosítjuk, korábbi nézeteit átgondolva és feladva jutott el a passzivitástól a cselekvésig? Ugyanez a párhuzam figyelhető meg Éliásnak Ravasz 1946-os tevékenységéről mondott szavai kapcsán:

Annak elmondásával is tartozom az igazságnak, hogy ha az egyház el is zárkózott a visszatekintő, önkritikus értékeléstől, különösen a nyilvánosság előtt, volt benne készség az előretekintésben és a tettekben. Az események még Ravasz László fölött sem múltak el nyomtalanul: a hajdani és a közelmúlti „szilaj” antiszemita – ahogy Ady jellemezte[57] – az új helyzetben és új légkörben lendülettel vett részt, sőt irányította a lelki, szellemi harcot az antiszemitizmus ellen.[58]

Azaz a szem- és fültanú, a szolgatárs másképp látta az eseményeket; és ez a tény Horváth előtt ismert volt. Miért mégis Éliást hívta tanúnak? Azért, mert az ő eredményes embermentő szolgálata garanciát nyújthatott volna szavai hitelességére. Mindkét példa mutatja, hogy Éliás örömmel és elismerőn szól Ravasz gondolkozásának és tetteinek megváltozásáról, de Ravasz korábbi szerepét illetően véleménye nem változott.

Amikor Horváth utoljára segítségül hívja Éliás Józsefet, úgy látjuk, hogy Horváth nem érti Éliás gondolatmenetét. Éliás szerint Ravasz püspök „érezte azt a rendkívül kedvezőtlen helyzetet, amely a keresztény egyházak közös fellépésének hiányából származott, s szerette volna ezt megszüntetni”.[59] Horváth egyháztörténészi véleménye szerint:

Éliás állításával kapcsolatosan azonban tény, hogy a harmadik zsidótörvény után, melyet Ravasz élesen ellenzett, létrehozta a püspök a Jó Pásztor Missziói Bizottságot a zsidók megsegítésére 1942-ben, jóval előbb, mint ahogy az Auschwitzi jegyzőkönyv Magyarországra került volna. Ravasz aktivitását a zsidómentésben az események hozták magukkal.

Éppen Éliás ne tudna a JPB megalakításának tényéről, megalakítása évéről, valamint a JPB megalakítása és az Auschwitzi jegyzőkönyv Magyarországra kerülésének időpontjairól? (1942. október és 1944. május.[60]) Az egyházak közös akciója alaposan dokumentált. Az a tény, amelyre Éliás utal: május 14-e (amikor Cavallier József és Éliás József elviszi Győrbe, Apor püspökhöz Ravasz László püspök Serédi Jusztinián bíboros hercegprímáshoz címzett levelét, az egyházak közös tiltakozásának szövegtervezetét) és június 16-a –– között eltelt egy hónap, és Serédi „Őfőmagassága Ravasz úr”-nak”[61] címzett válasza nem volt kedvező. Tehát e dátumok azért érdekesek, mert, ahogy Éliás megmagyarázza:

Május 10-én még nem deportáltak, de június 16-ig már százezreket hurcoltak el Auschwitzba. […] 1944 júniusának mulasztása azért olyan iszonyú, mert a közös egyházi fellépés még megmenthetett volna 130–150 ezer vidéki zsidó embert, azokat, akiket akkor még nem deportáltak.[62]

Május 15-én Kárpátaljáról elindultak az első deportáló szerelvények Auschwitzba. Az erről szóló hírek nem érhették váratlanul Ravasz Lászlót. Perényi Zsigmond báró, a felsőház elnöke ugyanis már április végén megkereste a püspököt, és elmondta neki: Kárpátalján és az egész Északkelet-Magyarországon folyik a zsidók összeszedése. […] Ez indította végül is Ravasz Lászlót arra, hogy május 17-én a református Egyetemes Konvent nevében beadványt küldjön Sztójay miniszterelnöknek.[63]

A református és evangélikus egyház kilenc püspökének a miniszterelnökhöz szóló levelét június 23-án adták át; ez az addigi legerősebb tiltakozó lépést jelentette.[64]

Ravasz László tehát betegen fekszik Leányfalun, áprilisban már értesül a deportálásokról. Felismeri az események alakulásában játszott szerepének és felelősségének súlyát, megtörik, sír, korábbi cselekedeteinek motivációját nem tudja összeegyeztetni a történésekkel – és cselekedni kezd. Felkeresi Jaross Andor belügyminisztert, az evangélikus egyházzal közösen tiltakoznak Sztójaynál a mentesítések ügyében, többször is felkeresi a kormányzót, személyesen protestál Sztójaynál, majd a Konvent elnöksége nevében május 17-én és 19-én ismét levelet ír neki. Ezen aktivitásokról beszél Éliás, mert nagy reményt fűzött ezekhez a lépésekhez. Hangsúlyozta: „Táplálta reményemet a konvent gyors reagálása, május 17-i levele, amely a kormány értésére adta: tudjuk, hogy miről van szó, hiába hazudtok.” Éliás abban látta Ravasz püspök fájdalmát, hogy az egyházak közös fellépésének hiánya miatt nem sikerült megakadályozni a deportálásokat. Ezen a tényen azonban sehogy nem változtat a JPB 1942-es megalakítása, de még a JPB által addig elvégzett munka sem. Ravasz püspök sem nyugtatta magát (akkor még) e tettével, hanem „érezte ezt a rendkívül kedvezőtlen helyzet”-et. Ez az ő személyes tragédiája, s ez a hónap az, amely Ravasz László valódi zsidómentő igyekezetéről szólhat. Sajnálatos módon e jelentős tettek az addigra deportáltakon már nem segíthettek. A deportálások július eleji leállítása pedig a Horváth Erzsébet által idézett véleménnyel ellentétben elsősorban nem a magyar kereszténység érdeme, ebben már több más – jelentős és elsősorban nemzetközi diplomáciai – szempont is közrejátszott.

Visszatérve a bűnbánat és a bocsánatkérés kérdésköréhez Ravasz Lászlót idézem. 1941-es nagypénteki prédikációjában az alábbi definíciót adta:

Megbocsátani csak annak lehet, aki megbánta bűnét, s ezt a bocsánatot élete legfőbb javának tartja. Olyan nagynak, hogy magát tökéletesen méltatlannak tartja reá. Nincs bűnbocsánat bűnbánat nélkül. De bűnét csak az bánhatja meg, aki megismeri egész szörnyűségét, rájön, hogy micsoda rontás és nyomorúság a bűn következménye.[65] A református egyháznak az említett prédikáción, a püspöki jelentéseken, az 1945. augusztusi pásztorlevélen és a Zsinat 1946. május 9-i határozatán kívüli bűnbánat-gyakorlásáról a tanulmány hallgat. A Dunamelléki Református Egyházkerület Tanácsának 1945. április 10-i ülésén Ravasz László bemutatta a református egyház vezetőségének magatartásáról és intézkedéseiről összeállított jelentését,[66] melyről határozatként a következő jelent :

Az Egyházkerületi Tanács mélységes ellenérzésének ad kifejezést a Magyarországon lejátszódott embertelen és irgalmatlan zsidóüldözések miatt. Helyesléssel veszi tudomásul a dunamelléki püspöknek, aki egyszersmind az Egyetemes Konvent lelkészelnöke is, e kérdésben tanúsított magatartását, s örömmel iktatja jegyzőkönyvébe, hogy püspöke súlyos betegségének hosszú hónapjai alatt is ereje megfeszítésével teljesítette pásztori és bizonyságtevői tisztét.[67]

Ismertek ugyanakkor Ravasz László ekkor mondott prédikációi, írásai és interjúi. Dr. Rátkai Károly volt református presbiter (aki megjárta a mauthauseni koncentrációs tábort is) csalódását fejezte ki Ravasz László interjújával kapcsolatban.[68] Rátkai kevésnek és őszintétlennek tartotta Ravasz „védőbeszéd”-ét” és „vádirat”-át”, amellyel a püspök felmentést keres magának és egyházának: Ez a nyilatkozat vádol és védekezik egyszerre. A vád, amit önmaga és azok ellen emel, akik nem oltották elég nagy hévvel és elég nagy bátorsággal a hitlerista démonizmus tüzét – valljuk meg – ügyészi megnyilatkozásnak túlságosan kíméletes önmarcangolás, a védekezés pedig annyira átlátszó kísérletezés, hogy csak azokat téveszti meg, akik nem voltak szem- és fültanúi a nyilas szemlélet szétterpeszkedésének az egyházi életben.[69]

Fenyő Miksa döbbenten konstatálta, hogy Ravasz keményen elítéli a többségében elpusztított zsidóság megmaradt tagjait, mivel kevés bűnbánatot és önismeretet tanúsítanak saját „destruktív törekvéseik”-kel kapcsolatban.[70] Azaz e két kortárs véleménye sem volt olyan pozitív, mint a tanulmányból következhetne.

A Zsinati Tanács 1946. május 9-i ülésének nyilatkozata volt az első jelentős megnyilvánulás az MRE részéről. A határozatról az Élet és Jövő 1946. május 25-i száma adott hírt az egyházon belül, Az egyház bűnt vall Isten előtt címmel. A Vigiliában idézett mondatnál jóval bővebb, tartalmazza továbbá, hogy a Zsinat „mélyen megalázkodva megvallja bűnét, amellyel Isten fölségét megsértette”. Kinyilvánítja, hogy „mint egyének is bűnbánatot tartunk. […] Életünk nem ütött pecsétet arra, amiről tanítottunk és prédikáltunk…”[71]

 Visszavont bocsánatkérésen alapuló bűnbánat

Az MRE megújulásáért a Magyar Református Ébredés 1946. július 27-i számában megjelent meghívó alapján a lap szerkesztősége Nyíregyházára invitálta valamennyi református lelkészt, presbitert, gyülekezeti munkást és érdeklődőt, „hogy az ott tartandó Szabad Tanácson együttesen megtárgyaljuk az evangélizáció, a reformáció és a magyar ébredés időszerű kérdéseit.”[72] Az ORSzT – Bereczky Albert megfogalmazásával[73] – nyilatkozatot adott ki Az Egyház és a zsidókérdés címmel:

[…] A reánk nehezedő felelősség súlya alatt és a zsidósággal szemben elkövetett mulasztások és bűnök miatt is népünkkel együtt bűnhődve – átérezve azt a szörnyű fájdalmat, amit az életben maradt zsidóság szeretteinek embertelen elhurcolása és borzalmas kiirtása miatt hordoz –, megkésve bár, de most Isten színe előtt bocsánatot kérünk a magyar zsidóságtól.[74]

A Szabad Tanácsról Hevesi Endre is hírt adott,[75]; tudósításának már a címe is figyelemfelkeltő: A magyar reformátusság részvétének kifejezése mellett bocsánatot kér a magyar zsidóságtól. Az ÖTKB (Ökumenikus Tanulmányi Központ Budapest) kiadványa[76] 1993 júliusában a következőt írja a bűnbánat kapcsán:

[…] a keresztyén egyházak nem ébredtek tudatára, milyen jelentőségű, hogy Magyarországon maradt életben a legnagyobb zsidó közösség Európában. Útmutató lehetett volna szerepük a bűnbánatban és a megmenekült zsidósággal való megbékélésben. Ugyan születtek bűnbánó nyilatkozatok (pl. a nyíregyházi Szabad Tanácsé, 1946), de ez korántsem volt jellemző az egyházi közvéleményre. Az egyházak sokkal inkább sértve érezték magukat az antiszemitizmus vádja által.

Ravasz László az Országos Református Lelkészegyesület (ORLE) 1946. szeptember 25-i, budapesti közgyűlés elnöki megnyitó beszédében, „zsidókérdés” témakörben elvetette a bocsánatkérést, mert nem érzett bűnbánatot. Ezt mondta:[…] A magyar református egyház […] vallotta és vallja, hogy az antiszemitizmus pusztító lélekveszedelem, amelyet el kell távoztatni ettől a nemzettől. Felemeli tiltakozó és elítélő szavát minden vérvád és őrült legenda ellen […]. Mindezeknél ügyet sem vet arra, jár-e hála és elismerés, vagy legalább is köszönet a szolgálatáért, de azt kénytelen megállapítani, hogy nem kért a zsidóktól bocsánatot, egyszerűen azért, mert épp úgy nem helyes a mások bűnéért kérni bocsánatot, mint ahogy nem helyes a magunk bűne helyett mások bűnét vallani meg.[77]

Állásfoglalásával Ravasz László nemcsak a Szabad Tanács deklarációját vetette el, hanem a Zsinati Tanács bűnvallását is. Összegezve, Ravasz László nem kért bocsánatot régi antiszemita írásaiért, beszédeiért, háborús lelkesítő buzdításaiért, parlamenti felszólalásaiért, korai passzivitásáért a vidéki zsidóság deportálása során.

A deklaráció zsinati megtárgyalása és elfogadása biztosíthatta volna, hogy a határozat a zsidóságtól történő hiteles bocsánatkérésként, hivatalosan hangozhassék el a református egyház részéről. Éliás József visszaemlékezése szerint Ravasz László „szűnni nem akaró tapsorkán közepette vonta vissza a bocsánatkérést”.[78] Nagy Antal Mihály az ORSzT nyilatkozatával kapcsolatos egyházi kezelést így értékeli: Sajnos, az Országos Református Szabad Tanács bocsánatkérése nem lett a református egyház hivatalos bocsánatkérésévé, mivel az ORLE gyűlésen Ravasz Lászlónál elakadt. A szívek vizsgálója és bírája Isten. Valószínű azonban, hogy azok voltak és vannak ma is többségben, akik Ravasz Lászlóhoz hasonlóan gondolkodnak.[79] Az ORSzT hivatalos kiadványában Bereczky Albert részletesen kitér a deklaráció és a kötet megjelenése között eltelt időben tapasztalt – elsősorban negatív – kritikákra, melyre választ is ad:[…] Isten valami olyant tanított, mutatott meg és élt elénk Jézus Krisztusban, hogy csak az a kérdés: vajjon Őszerinte végig szabad-e vinni a bűnbánat szorongatását a bocsánatkérésig – függetlenül attól, hogy erre emberek mi véleményt mondanak. Az emberi vélemények ritkán egyeznek Jézus véleményével.[80]

Ezért Ravasz Lászlónak az ORLE közgyűlésén mondott beszéde után nincs alap kijelenteni, illetve hangoztatni, hogy a református egyház bocsánatot kért a zsidóságtól. Mert bár megtörtént, azt a zsinat lelkészi elnöke maga vonta vissza, a bocsánatkérés alapját is megkérdőjelezve. Az ORSzT határozatának tekintélyével való visszautasításával és negligálásával még azt a bocsánatkérést is hatálytalanítani volt képes, amelyet egyházának egy része – hangsúlyozottan nem az egyház helyett, hanem a maga nevében – tett.

Az 1947. januári közös püspöki körlevél nagyon határozottan kinyilvánítja, hogy „nem érdemli meg az igehirdető és a pásztor nevet az, […] aki odáig tévelyedik el, hogy akármilyen burkoltan is, faji alapon, a vérbálványozó ideológia titkos újraélesztgetésével antiszemitizmust hirdet, kathedrán vagy azon kívül”[81], azonban aláírói egy részének a korábbi években markánsan kinyilvánított zsidóellenes nyilatkozatai miatt az elhangzott szavak súlya nem bizonyult hitelesnek.

A bűnbánat az MRE-t komolyan foglalkoztatta: Révész Imre püspöknek a Debreceni Protestáns Lapokban megjelent, a közösségi bűnbánatról szóló írását a Megújhodás 1947. április 15-én átvette, majd ismételten megjelentette. Az MRE és a Német Hitvalló Egyház összehasonlítása kapcsán kifejezi meggyőződését: „A mi hitvalló egyházzá alakulásunknak legelső lépése – még sokkal inkább, mint német testvéreinknél – csakis a nagy közös bűnbánat és bűnvallás lehet.”[82] Az ORSzT második, március 26–28 között tartott tanácskozásáról szintén e lapszám közli – a Tanács állásfoglalásaként: „Isten a zsidókérdésben a békéltetés szolgálatát várja az egyháztól, mégpedig az igazi, bűnbánó és önmegtagadó krisztusi szeretet alapján.”[83] Így a bocsánatkérés továbbra is az egyház előtt álló, megoldandó feladat maradt.

1990. július 12-én a Magyarországi Református Egyház Zsinata nyilatkozatot adott ki az MRE zsinatának a zsidósággal való kapcsolatáról. Ezt tizenhét évvel később, 2007. november 21-i határozatával megerősítette.[84] A határozat ugyanakkor – sajnálatosan – egy régi, káros hagyományt elevenített föl, mégpedig a bocsánatkérés tartalmának nem egyértelmű megfogalmazását, az egyensúlyozást a kínosan kicentizett határmezsgyén, az egyház embermentő tevékenységének és mindazon tetteinek a korábbiakhoz hasonló összefoglaló ismertetését, amelyekben gyengének bizonyult. Leginkább átlátszó benne az, hogy a bocsánatkérésnek egy könnyebb, ám nem valódi módját választotta. Ezt az ügyet szerette volna egyszer s mindenkorra lezárni. Idézem: E bűnbánat hangja szólalt meg 1946-ban a Zsinati Tanács határozatában, melyet az Országos Református Szabadtanács nyilatkozata követett: „A ránk nehezedő felelősség súlya alatt a zsidósággal szemben elkövetett mulasztások és bűnök miatt […] megkésve bár, de most Isten színe előtt bocsánatot kérünk a magyar zsidóságtól.” (Bp., 1949, 73. 1.)

Mint ismertettem, ez volt az az ORSzT-határozat, amelyet Ravasz László visszautasított. A 2007-es határozat egyetlen ténylegesen bocsánatkérő mondata egy 1946. augusztusi ORSzT-nyilatkozatra való hivatkozás, amellyel az egyház egésze akkor nem azonosult, amelyet évtizedeken keresztül elhallgatott, azután pedig anélkül, hogy a teljes nyilatkozatot ismertette vagy tárgyalta volna, egy kiragadott mondatát, mintha régóta így gondolta volna, idézte, megtörtént eseményként hivatkozott rá, így majdnem saját, 1946. május 9-i zsinati határozatával egy szintre emelte.[85]

Abban a gondolatmenetben, hogy az MRE teljesen magáévá tette, nyilatkozatában és határozatában nemcsak elfogadta, de hirdeti is mind az 1946-os zsinati határozat, mind az 1946-os ORSzT-nyilatkozat zsidósággal kapcsolatos őszinte bűnbánatát és bocsánatkérését, minimum egy logikai láncszem hiányzik, nevezetesen az: mikor és mily módon tárgyalta és fogadta el az MRE zsinata az ORSzT nyilatkozatát, mikor és hogyan határolódott el az 1946-os ORLE-gyűlésen kijelentett, a bocsánatkérés szükségtelenségéről kinyilatkoztatott Ravasz László-i gondolatoktól. Az elméleti síktól a gyakorlatira váltva ne felejtsük Bereczky Albert 1946-ban mondott és a zsinat által határozatra emelt szavait: „A bűnbánat őszinteségét az mutatja, hogy van-e változás”! – azaz a gyakorlatban lenne még teendő, hogy egy nyolc éve deklarált egyházi álláspont teológiai, egzegetikai és egyháztörténelmi vonatkozásai beépüljenek az egyház mindennapjaiba, a hívek egyháztörténelmi, bibliaértelmezési ismereteibe és gondolkozásába.

Összegzésképpen úgy látom, hogy Horváth Erzsébet tanulmánya tankönyvi példája annak az emlékezetformálásnak, amely a bűnbánattal ellentétesen a történelmi lehetőségek és az Isten által nyújtott feloldozás elmulasztása irányába hat. A református egyház zsidómentő szerepét úgy mutatja be, hogy a zsidósággal kapcsolatos bírálandó szerepét szépíti vagy elhallgatja, mentő-tevékenységét nem kellően részletezi. Az MRE bűnbánata pedig nem úgy történt meg, ahogy Horváth Erzsébet leírja, s ezért súlya is más, mint a tanulmány szerinti, szellemisége pedig teljesen eltávolodik mind a Zsinat által 1945. április 10-én elfogadott javaslattól, mind pedig a zsinati tanácsülésen kifejezésre juttatott véleményektől.[86]

Befejezésül Éliás József sajnos nem elég széles körben ismert szavait idézem:

Nagyon helyes, hogy könyvekkel, filmekkel, gondos cikkekkel emlékeznek meg azokról, akik az üldözöttekért minden lehetőt megtettek (olykor a lehetetlent is megkísérelték, vállalva töredelmet, minden kockázatot, az életveszélyt is). […] Nagy kár származna az embermentés olyan túlértékeléséből, ami eszközül szolgálhatna arra, hogy az érdekeltek eltakarhassák a Soá rémemlékeit […] Márpedig azt, ami 1938, 1939, 1941. törvényei folytán és 1944 nyarán, őszén és telén történt, éppen a nem érintett, nem üldözött nemzeti többségnek kell az észlelés állandó „premier-plan”-jában tartania. Tudván, hogy ez a nemzet az 1938–1945 között dívott gondolkodás térhódítását vagy valami ilyesminek a megismétlését nem élné túl.[87]

Közreadva a szerző engedélyével.

[1] Horváth Erzsébet, Ravasz László és a református egyház a zsidómentésben, Vigilia, LXXIX, 3. sz. (2014), 188–196. Jelen tanulmány az eredeti reflexiónak jelentősen rövidített, a lényegi konklúziókat tartalmazó változata.

[2] In Szentesi Zöldi László, Egy kultusz margójára, Magyar Hírlap Online, 2011. november 12. (Internet: http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/egy_kultusz_margojara.html, letöltve: 2014. 05. 16.)

[3] Természetesen a megállapítás az egyházi, illetve bármilyen más közösségi formára igaz és fennáll.

[4] Holokauszt és holokausztoktatás, Hunyady András interjúja, Világosság, XLV, 5. sz. (2004), 88.

[5] Hatos Pál, Ravasz László emlékezete, Kommentár, III, 6. sz. (2008), 119.

[6] A Jó Pásztor Missziói Albizottság ügyvezető lelkésze a Református Egyetemes Konvent megbízásából.

[7] Levi Primo gondolata „megesett, tehát megeshet újra” alapján. (Primo, Levi, Akik odavesztek és akik megmenekültek, Bp., Európa, 1990.)

[8] Internet: http://reformatus.hu/mutat/embermentes-a-ii-vilaghaborus-magyarorszagon/, letöltve: 2014. 03. 26.

[9] Kiss Réka, A diktatúrák szorításában. Ravasz László egyházpolitikai útkeresése a második világháborút követő esztendőkben (1945–1948), Századvég, VIII, 29. sz. (2003), 40.

[10] Éliás József, A gyökerekig ásva le. Négy tanulmány a közös Izrael-ügyről, II, Bad Salzig, Mæcenatura Hungarica, 1988, 409. (Továbbiakban: Éliás 1988)

[11] Éliás 1988, 410.

[12] Reformátusok Lapja, 1999, XI. 14. Dr. Ladányi Sándor előadása az MTA felolvasótermében.

[13] A Dunamelléki Református Egyházkerület tanácsának 1944–45. évi tanácsülési jegyzőkönyvei, közzéteszi Nagy Edit, A Ráday Gyűjtemény évkönyve XI., Bp., 2005, 290–291. (Továbbiakban: Ráday XI.)

[14] Így, egyes számban!

[15] Ráday XI, 10. jkvsz., 290–291.

[16] Legismertebb korai – saját maga által deklaráltan – antiszemita megnyilvánulása: A zsidókérdés Magyarországon – A Huszadik Század körkérdése, Bp., A Társadalomtudományi Társaság Kiadása, 1917. (Internet: http://www.fszek.hu/mtda/_Zsidokerdes.pdf, letöltve: 2014. 03. 23.).

[17] Csak néhányat említve a teljesség igénye nélkül: Ungváry Krisztián, Rasszista, de rendes, Magyar Narancs, 38. sz. (2012. szeptember 20.) (Internet: http://magyarnarancs.hu/publicisztika/rasszista-de-rendes-81760, letöltve: 2014. 03, 22.); Hatos Pál, „Ravaszról azt hallom, szabadkőműves, jó lesz vigyázni!” Református püspökválasztás a Dunamelléken 1921-ben, Kommentár, VII, 3. sz. (2012). (Internet: http://kommentar.info.hu/iras/2012_3/ravaszrol_azt_hallom_szabadkomuves_jo_lesz_vigyazni_, letöltve: 2014. 03. 22.); Tarján Gábor, „Ezer bűnnel megterhelve”. A református egyház és a zsidókérdés, Új Forrás, XVI, 1. sz. (1984).

[18] Ladányi Sándor, A magyarországi református egyház magatartása a zsidókérdésben a második világháború alatt, Ráday XI, 240.

[19] Felsőházi Napló (1935–1939), Bp., 1936–1938, III. köt. 311.

[20] Nagy V. Rita, Teológia és antiszemitizmus Krisztus megfeszítésétől a 20. századig. Bp., Jószöveg Műhely, 2011, 126.

[21] Karsai László, 70 éve fogadták el az első zsidótörvényt – Fajvédők és csendestársak (Internet: http://regi.sofar.hu/hu/node/103871, letöltve: 2014. 03. 25.).

[22] Braham, Randolph L., Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt, Múlt és Jövő XI, 3–4. sz. (2000), 43–60. (Internet: http://www.multesjovo.hu/en/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/2460/, letöltve: 2014. 03. 22.).

[23] K. Farkas Claudia, Zsidótörvények – egy egyházi ember szemével (Internet:

http://mek.niif.hu/02000/02082/html/farkas.htm, letöltve: 2014. 03. 22.) (Továbbiakban: K. Farkas, Zsidótörvények).

[24] A Sztójay-kormány belügyi államtitkáraként a vidéki zsidóság deportálásának egyik fő irányítója.

[25] Ungváry Krisztián, i. m. Ungváry állítását kibővítve: a népbíróság előtt, 1946. január 3-án, Endre az utolsó szó jogán elmondott beszédében nemcsak hivatkozott Ravasz Lászlóra, de szó szerint, saját védelmében idézte is a püspök egyik mondatát.

[26] 1941-ben, 1945-ben, majd 1960-ban, amikor visszatekintett az első zsidótörvény megszavazására, átértékelve 1938-ban papírra vetett gondolatait is: „nekem azt kellett volna mondanom: a javaslatot nem fogadom el, mert vétek vele…” vö. Ravasz László, Isten rostájában, Bp., 1941, III. kötet és Uő, Emlékezéseim, Bp., 1992.) „Egy tévedésemet beismerem. Nem szabad zsidó hibákról beszélni akkor, mikor a vak és vad antiszemitizmus a zsidók torkára tette a kést. Akkor a kést kell kicsavarni a gyilkos kezéből. Ebben én is vétkeztem. Mea culpa!” (In Frojimovics Kinga–Komoróczy Géza–Pusztai Viktória– Strbik Andrea, A zsidó Budapest, szerk. Komoróczy Géza, Bp., Városháza MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. II. kötet. 579.

[27] Ravasz László, Válogatott írások 1945–1968, szerk. Bárczay Gyula, Bern, EPMSZ, 1988.

[28] Az Országgyűlés Felsőháza 86. ülésén felvett jegyzőkönyv (1939. április hó 17-én, hétfő).

[29] Itt érdemes megjegyeznünk és hangsúlyoznunk, hogy az erőteljes tiltakozás nem jelenti automatikusan a nem szavazatot a törvény szavazásakor! „A keresztény egyházak a magyar országgyűlésen végül nem szavazták meg a harmadik zsidótörvényt, hanem fenntartásaik kifejezéseként tartózkodtak.” In Pelle János, A katolikus egyház és a zsidótörvények, Vigilia, LXVI, 1. sz. (2001. január).

[30] Braham, Randolph L., A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon. 2. bőv. és átdolg. kiad. Bp., Belvárosi Kvk., 1997. Megjelent A magyar holocaust címmel is, 1125. (Internet: http://mek.oszk.hu/11500/11506/html/haromoldal/Braham1125.htm, letöltve: 2014. 03. 23.)

[31] Felsőházi Napló (1935–1939.) Bp., 1936–1938. II, 289.

[32] K. Farkas, Zsidótörvények.

[33] Ravasz László, Emlékezéseim. A Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1992, 213. In Szatmári Emília, Magyar református egyháztörténet 1849–1944, Sárospatak, 2010, 68.

[34] Bereczky Albert, A magyar protestantizmus a zsidóüldözés ellen, Bp., Református Traktátus Vállalat, 1945, 7.

[35] Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Bp., a szerző kiadása, 1986. (Továbbiakban: Szenes 1986).

[36] Szenes 1986, 85–86., lásd még a könyv 13. jegyzetét.

[37] Szenes 1986, 86.

[38] Éliás 1988, 411.

[39] Szenes 1986, 86. A Szenes-interjú közli a hivatkozott Bibó-idézetet. Lásd még Válasz, VIII. (1948. október–november), 787.

[40] Éliás 1988, 408.

[41] Karsai László–Molnár Judit, Az Endre-Baky-Jaross per, Bp., Cserépfalvi, 1994, 624–625.

[42] Szenes 1986, 36.

[43] Szenes 1986, 38. (A püspöki kihallgatás dátuma a források alapján: 1942. december 6.)

[44] Szenes, 1986, 82–83.

[45] „Talán kulcs Raoul Wallenberg tragédiájának megértéséhez…” – Éliás József ny. református lelkész visszaemlékezése, Dombrovszky Ádám interjúja, szerk. dr. Komoróczy Géza, MTA Judaisztikai Kutatócsoport Értesítő 2. sz. (1990. február) 4. (Továbbiakban: Értesítő)

[46] Ráday XI, ad 5. jkvsz., 325.

[47] Uo. (Kováts István és Ravasz László javaslatai is.)

[48] Szenes 1986, 199. A későbbi félremagyarázások elkerülése miatt Szenes Sándor visszakérdez interjúalanyának: Sz. S.: „Oka volt azt mondani, hogy ő nem ezt akarta?” Török Sándor: „Volt oka rá. Ő a jelentős és nagyhatású jobboldali egyházfők közé tartozott. Nemcsak úszott az árral, hanem sokak számára, hívőknek elsősorban, mint egyházának főpapja, kiváló szónok és hatásos igehirdető, ő maga volt az ár.”

[49] Ráday XI., 7. jkvsz., 289. és ad 7. jkvsz., 338.

[50] Bibó István, Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Válogatott tanulmányok,. II, Bp., Magvető Kiadó, 1986, 762.

[51] Monori Áron, A szembenézés kudarca. A Haladás „holokauszt-vitája” 1946-ban. Beszélő, 2004. július-augusztus (Internet: http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-szembenezes-kudarca#2004-f07-10_to_1, letöltve: 2014. 03. 22.)

[52] A Ráday Levéltárban lévő kéziratot idézi Bolyki János–Ladányi Sándor, A református egyház, in A magyar protestantizmus 1918–1948, szerk. Lendvai Ferenc, Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1987, 95.

[53] Ravasz László – a külön nem jelzett, itt szereplő idézetek Horváth Erzsébet tanulmányából származnak.

[54] A bűnbánat szociológiai aspektusa: jó feloldási módszer a bűn csökkentésére, miszerint a felelősök körét tágítja, hogy a bocsánatot kérők köre nőjön. Lásd Adorno és Horkheimer munkáit a múltfeldolgozás kapcsán.

[55] Ráday XI, 5. jkvsz. 289. és ad 5. jkvsz. 288.

[56] Szenes 1986, 66.

[57] Ady Endre, Az én kálvinistaságom, Nyugat 1916. 6. sz. Disputa: „Debrecen megérdemli, amit kapott, de, óh, félek, hogy a magyar kálvinistaság is, melynek irodalmi lapjában a legszilajabb antiszemitizmust űzi egy Ravasz László nevű s jobb sorsra érdemes volt ember.”

(Internet: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00194/06086.htm, letöltve: 2014. 03. 31.)

[58] Szenes 1986, 88–89.

[59] Szenes 1986, 67.

[60] Egészen pontosan május 12. és 14. között. Ravasz leányfalui betegágyához Bereczky kézbesítette a jegyzőkönyvet. Lásd Szenes 1986, 61.

[61] Cavallier közlése Éliásnak. Lásd Szenes 1986, 71.

[62] Szenes 1986, 72.

[63] Szenes 1986, 61.

[64] Ráday XI, ad 5. jkvsz. Pro memoria 314–315.

[65] Ravasz László, Korbán, II., Bp., Franklin-Társulat, 1942, 3–6.

[66] Ráday XI, ad 5. jkvsz. Pro memoria 297.

[67] Ráday XI, 5. jkvsz. 288.

[68] Ravasz László, Védőbeszéd és vádirat, Haladás, I (1945. december 22.), 5.

[69] Dr. Rátkai Károly, A kálvinizmus örök, Haladás, II. (1946. január 12.), 2.

[70] Fenyő Miksa, Levél Ravasz László védőbeszédéről, Haladás, II (1946. január 6., 3–4.

[71] Élet és Jövő XIII, 11. sz. (1946. május 25.), 1.

[72] Bereczky Albert, Előljáró sorok némi magyarázatként, in Országos Református Szabad Tanács – Nyíregyháza, 1946. augusztus 14–17. határozatai, deklarációi, kérelmei és az ott elhangzott közérdekű beszédek, szerk. Békefi Benő, Bp., Sylvester, 1946, 3–4. (Továbbiakban: Békefi.)

[73] Éliás József közlése in Szenes 1986, 87.

[74] Békefi, 73.

[75] Képes Figyelő, 1946. augusztus 31.

[76] Ökumenikus Tanulmányi Füzetek, 5. sz. (1993. július) Ökumenikus Tanulmányi Központ, Budapest, 27.

[77] Majsai Tamás, Szempontok a Soá 1945 utáni (magyarországi) evangélikus és református egyházi recepciójához (Internet: http://www.magyarpaxromana.hu/kiadvanyok/soa/majsai.htm, letöltve: 2014. 03. 23) (Továbbiakban: Majsai.)

[78] Szenes 1986, 87.

[79] Nagy Antal Mihály, Örök szövetség – Válogatott tanulmányok a zsidóság és a kereszténység kapcsolatának témaköréből, Kálvin Kiadó, Bp., 1995, 135.

[80] Békefi 12.

[81] Majsai.

[82] Megújhodás II, 4. sz. (1947. április 15), 1.

[83] Uo. 4.

[84] Zs-154/2007 (Internet: http://www.reformatus.hu)

[85] Itt szeretném jelezni, hogy a hivatkozás is téves. A Bp., 1949., 73. 1. megfejtésem szerint a Békefi Benő szerkesztésében és kiadásában megjelent ORSzT kiadvány, amelynek, 73. oldalának első nyilatkozata a hivatkozott rész. Természetesen az évszám elírás, mert helyesen 1946!

[86] Ráday XI, 5. jkvsz., 289. és ad 5. jkvsz., 288.

[87] Értesítő 14. (Éliás Józsefnek az interjúhoz írt Epilógusa – Debrecen, 1989. november 2.)