Vác zsidósága a holokauszt idején

Vácra először a 16. században telepedtek le zsidók, 1570-körül, a török hódoltság idején. Ekkor már volt egy utca, amelyet „Zsidó” utcának hívtak. Ugyanebben az időben Budáról is érkeztek kereskedő zsidók, akik a városkában telepedtek le. (ők valószínűleg szefárdok voltak).
A 17.sz végétől, 18sz. elejétől Ausztriából, Cseh és Morvaországból, Sziléziából és a német államokból érkeztek ide galíciai askenázi zsidók.

Mária-Terézia zsidó ellenes törvényei hatására csak a városfalakon kívül, a falvakban és az uradalmi központokban telepedhettek le. Vác környékén ilyen falvak voltak: Kosd, Cselőte Puszta, őrbottyán, Penc, a Galga folyó völgye.

1727-ben még csak 3 zsidó családot számláltak Vácott. Kosdról reggel nyolctól délután 2-ig jöhettek be a városba kereskedni.

1816-ban 14 zsidó lakosa volt a városnak.

1839-ben 16 kereskedő család lakott itt.

1841-ben megalakult a váci zsidó hitközség.

1844-ben már 22 zsidó család él Vácott.

1851-63-ig a város első rabbija Neumann Adolf volt, aki később kivándorolt Jeruzsálembe.

1848-ban a zsidóság Vácott is a forradalom mellé állt. Klapka seregében a váci rabbi volt a tábori rabbi.

Földváry Károly tábornok vezetése alatt harcoltak a váci csatában az 1848-es tavaszi hadjáratban.

1850-ben zsidó iskola indult Vácott.

Ezekben az években több zsidó egyesület is létrejött a városban.

A hitélet kezdetben magánházaknál folyt (mai Széchenyi utca nagyobb polgári házaiban).

Jelentős ipari tevékenység

1850-60-as évek: Kisipari, kereskedelmi tevékenység jellemezte megélhetési területeiket (pálinka kereskedelem, bor-sör kimérések, mészárszékek, váci takarékpénztár és biztosító társaságok). E tevékenységeik egy részét a váci püspök bízta rájuk. A környező falvakban, főleg Cselőte pusztán sok zsidó család kereskedelmi útjaik során megálltak éjszakázni, gyakran itt köszöntött rájuk a Sábát, így sokszor messzire hallatszottak énekeik és imádságaik.

Az 1867-es emancipációs törvény erős fellendülést okozott a város zsidóságának, következésképp a város életében is. Az emancipációs törvény után ők indították meg a kapitalista típusú gyáripar és kereskedelmi életet. Nagy méretű gabona, bor-kereskedelmet bonyolítottak a Duna útvonalán. Helyt kapott a városban az országos hírű Oberlander téglagyár, Löbl Ármin kötő és szövő üzeme, a Geiger féle vegyészeti gyár, Löwinger József képkeretező üzeme, Fenyő Ernő bútorgyára, Neumann Manó ecet, likőr és pálinka gyára.

Katzburg Dávid nyomdája. Itt jiddis nyelvű irodalmat is nyomtattak, leghíresebb kiadványuk a Tel Telpios hitéleti folyóirat volt.

Az első világháború után még ezeknél is nagyobb gyáripari vállalkozások jöttek létre, már külső tőke bevonásával: a Kodak papíripari gyár, a Fonógyár. Egy ideig a városban a katolikus után az izraelita lakosok száma volt a legnagyobb! Ekkorra a zsidó lakosság a város lakosságának 10%-a volt, azaz 20 000-ből 2000 körül. Ennél a vármegyében csak Újpesten volt magasabb a zsidó lakosok aránya, itt 16-20% volt, hiszen Újpestet gyakorlatilag zsidók alapították. Vácott híres volt még a gyümölcs kereskedelem is, a mai „Szobi szörp” eredete innen van. A váci piac zsidó szervezés alapján gyűjtőpiac volt. A kereskedelem útvonala a Duna.

Hitélet

1871-ben jött létre az ortodox hitközség, a többiek az ún. „statusquo” zsidó közösség maradtak, ami a zsidó kongresszus előtti hitéletet és állapotokat tükrözte. Az ortodox zsinagóga később a mai 10-emeltes toronyház helyén épült, a buszállomás közelében. A mai Eötvös utcai zsinagóga, amelyet az elmúlt néhány év során állítottak helyre kívülről, a status quo közösségé maradt. Jelentősebb főrabbik: Ulmann Frigyes, Klein Gyula és Pollák Fülöp voltak.

Az ortodox hitközség vezetője Neumann Manó, Hermann Manó és Lőwinger Márk voltak. Vácott volt ortodox főrabbi a csodarabbiként is emlegetett Silberstein Dávid, aki később megalapította a Tel Aviv közelében lévő Petách Tikvá városát (A reménység kapuja!).

Silberstein rabbinak követői „jóstehetséget” tulajdonítottak, a kabbalisztika jelentős képviselője volt. Gyakran járt az akkori Palesztinába, a váci temetőben van eltemetve, sírjához ma is zarándokolnak ortodox zsidók.

A városban világhírű jesiva jött létre.

A zsidó közösség főleg a városközpont köré csoportosult, a Széchenyi utca buszpályaudvar által határolt utcákban. Itt volt ortodox rituális fürdő is.

Az 1900-as évekre nagyon sok zsidó került a város közigazgatásába is. A városban az orvosok, ügyvédek, kereskedők 80-90%-a zsidó volt.

A holokauszt felé

A város nem zsidó vezetőit irigységgel töltötte el a zsidók kereskedelmi, gazdasági sikere. Karai Kálmán polgármester és a megyei alispán jóval a zsidótörvényeket megelőzően kezdte betiltatni zsidók vállalkozásait. Hol a higiénia hiányára, hol a nyitvatartási idő be nem tartására, vagy egyéb valótlan okokra hivatkozva kényszerítették őket, hogy bezárják üzleteiket. A zsidók vagyonát kisajátították. Azokat keresztények kezébe adták. A munkahelyek elvesztése miatt a családok hamarosan éhezni kezdtek.

1943-ban eltávolították a közigazgatásban dolgozó zsidókat. A közigazgatás „zsidótlanítása” ahhoz vezetett, hogy a munkájukat vesztetteket munkaszolgálatra kényszerítették. Vácott működött egy munkaszolgálatos zászlóalj, akiknek a város aljamunkáját kellett végezniük. A munkaképes férfiak közül sokakat a frontra vittek és az aknamezőkre hajtottak. A többi munkaszolgálatos a vasútállomáson dolgozott, vagy más közmunkán. Vácott volt a munkaszolgálatosok elosztó tábora is.

(Innen kerültek sokan Kárpát-aljára, Erdélybe és Szerbiába (Bor). A Páva utcai Holokauszt Múzeum adatai alapján a városban cigány munkatábor is működött.

1944. március 19-én a német megszállás a váci zsidóságot emberi jogaitól teljesen megfosztva találta. 1944. június 20-án adták ki Vácott a gettósítási parancsot, azzal a céllal, hogy később a monori gyűjtőtáborba, majd Auschwitzba szállí1sák őket.

A gettó a 2-sz főút, Altmann utca, Kisvác, Széchenyi utca által határolt területen feküdt, ide zsúfoltak be kb. 2000 személyt.

A gettóba zártakat a sárga csillag viselésére kötelezték, egy idő után az 500 lakásnyi terület ablakait bedeszkázták. Ha valaki nem viselte a sárga csillagot, azonnal internálták Auschwitzba. Ilyen módon 80 ember, köztük Silberstein főrabbi is (Silberstein fia) így kerültek Auschwitzba, és egyikük sem tért vissza.

1944 június 27-28-án vagonírozták be az itt összegyűlt 1900-2000 személyt.

Arra nincs ugyan bizonyíték, hogy bárkit agyonlőttek volna a vagonírozás közben, de azt túlélők félelmek között elmondott történeteiből tudjuk, hogy az Észak-kelet Magyarországról Auschwitz felé tartó vonatok Vác állomáson áthaladva mentek a Szlovák határ felé. A nagyobb lakóhelyeken, így Vácon is sokan dobáltak ki leveleket a vagonokból, abban a reményben, hogy valahogy kapcsolatot teremtsenek szeretteikkel. Akik fel mertek venni ilyen levélkéket, azokat azonnal agyonlőtték a csendőrök, így feltételezhető, hogy voltak lövöldözések az állomáson.

Azt is elbeszélésekből tudjuk, hogy a váci csendőrség „makulátlan” munkát végzett: „Elhurcolták a kórházból a betegeket, a várandós anyákat, a keresztény hitre áttérteket, a vegyes házasságban élőket és a pólyás babákat is, még a zsidókhoz házasodott keresztényeket is.

226-an tértek vissza Auschwitzból.

A munkaszolgálatosok 75-80%-a vesztette életét.

A deportálások másnapján a hátrahagyott értékeket „a nemzeti vagyon” részének nyilvánították. A városi adminisztrátorok leltárba vették a bútorokat, ingóságokat. Ezek után a maradék holmi a lakosság és a katonák prédája lett. Még 1,5 évvel a deportálások után is árultak a váci piacon zsidóktól hátrahagyott edényeket, használati tárgyakat. Az ingatlanokat is elvették, és a visszatérő túlélők is alig tudták visszaszerezni birtokaikat.

A váci zsinagógát a legbarbárabb módon szétzúzták. A zsinagóga renoválása során az épületben gyermek csontokat találtak. Feltételezhető, hogy itt lövöldözések folyhattak.

A városban a zsidó lakosság összevadászása példátlan gyorsasággal ment végbe, mert olajozottan működött a besúgóhálózat.

Vác katolikus lakossága és a váci püspök teljes hallgatással reagált, semmit nem tett vagy szólt. Ez a hallgatás azóta is tart, mind az Önkormányzat, mind a katolikus vezetés részéről. A váci város-vezetés a különböző kormányok alatt egyáltalán nem tett semmit. Nincsen a városban egyetlen emléktábla sem, a zsinagóga felújítása is a Hitközség saját erejéből történik. Sőt, Hóman Bálintról, aki a sürgette a deportálásokat, utcát neveztek el, és Pro Urbe díjjal tüntették ki (poszthumusz).

Néhány embernek sikerült elmenekülni, ők a környékbeli hegyekben bujkáltak. Ha őket megtalálták, a helyszínen lelőtték, vagy a Dunába lőtték őket a város északi részén, az ún. Gombkötő szigetnél.

Kismaros környékén egy paraszt bácsi próbált 3 zsidó fiút a szekerén, a szalma alatt megmenteni. Amikor rájöttek, a bácsit azonnal agyonlőtték, a három fiút pedig nagyon megverték. Ketten meghaltak, a harmadik másnap, az eső miatt tért magához. A helybeliek csak annyira emlékeztek, hogy őt Tominak hívták. Azóta megbizonyosodott, hogy ez a fiú nem más, mint Tom Lantos.

A deportálások következtében a kisebb települések orvos és üzletek nélkül maradtak.

Ma 4 holokauszt-túlélő él a városban. ők a mai napig is félnek beszélni emlékeikről.

1956-ban a visszatért zsidók nagy része is távozott a városból. Mára többen települtek ki Budapestről, így egy 30-40 főből álló hitközség működik.

A 2004. június 27-én lezajlott regionális megemlékezésen Dr. Both János polgármester nevezte a nem zsidó résztvevők közül egyedül bűnnek azt, hogy Vác polgárai kiszolgáltatták polgártársaikat a pusztításnak. A jelen lévő katolikus és refomátus elöljárók az ezen a rendezvényen felállított Holokauszt emlékművet áldották meg, és kicsit nehezen érthető szavakkal emlékeztek meg a váci holokauszt áldozatairól.

Sajnos, keresztény részről ismét elmaradt a komoly felelősségvállalás.