Sz´fárád (a spanyol zsidóság története)

(Részletek Jamie Cowen 2002-ben Budapesten, a Messiási Zsidó Bibliaintézetben tartott előadásából)

Sz´fárád: Spanyolország héber neve, innen kapta nevét az általában délről és a Közel-Keletről származó szefárd zsidóság.

Amikor a keresztények elfoglalták Spanyolország nagy részét, a zsidók újra státuszhoz jutottak. Nagyon gazdag volt a spanyol zsidó közösség, és a spanyol uralkodók rájöttek arra, hogy a zsidókat fel tudják használni a saját céljaikra.

A zsidók úgy érezhették ezekben a korai keresztény társadalmakban, hogy sikeresek, de a dolgok 1263. körül elkezdtek változni. Ebben az évben egy Pablo Christiani nevű zsidóból kereszténnyé lett ember felajánlotta az egyháznak, hogy a vezető rabbikkal ő párbeszédet folytat, hogy megnyerje a zsidóságot a kereszténységnek.

A spanyol egyház erősen térítő egyház volt. Emlékezzünk rá, hogy egészen a muzulmán birodalom határán van Spanyolország és nagy a zsidó közösség is. Európa nagy részétől eltérően Spanyolország társadalma nem volt homogén, a spanyol uralkodók célja pedig az volt, hogy az egész országot kereszténnyé tegye. A spanyol keresztények azt gondolták, hogy érveléssel meg fogják győzni a spanyol zsidóságot. Így elkezdődik a keresztény-zsidó kapcsolatoknak egy olyan időszaka Spanyolországban, amelyre a disputák jellemzők, az erőltetett viták keresztények és zsidók között.

Pablo Christiani, mivel zsidóból áttért keresztény volt, nagyon jól ismerte a Talmudot és nagyon hatékonyan tudta használni az érveléseiben. Gyakran megtette, hogy fogott egy egész csoport papot, bementek a zsinagógába és elkezdtek prédikálni.

1263-ban újra egy ilyen erőltetett vitát kezdeményez, vitapartnere Nahmanidesz, saját korának egyik legnagyobb zsidó tudósa. Ez a vita kb. egy hétig folyt és két beszámoló is készült róla. Az egyik Nahmanidesz feljegyzése, a másik pedig az egyházé. Feltehetően ezek erősen eltértek egymástól. Christiani a Talmudot használta fel arra, hogy bebizonyítsa: Jézus a Messiás. Őszintén szólva ez elég ostoba hozzáállás.

Nahmanidesz jól ismerte Christiani érveléseit és felkészült. Egy héten belül felkérték, hogy hagyja abba a vitát. A legtöbb beszámoló szerint Nahmanidesz nagyon jól megválaszolt az érvekre. Megírta a saját beszámolóját, s ezután száműzték Spanyolországból.

Ez a vita arra volt jó, hogy egyre hevesebb vitákra vezessen a zsidó és keresztény világ között Spanyolországban. Ahogy ezek a pletykák és mendemondák terjedtek Európában, és a Spanyolországba bejövő keresztényekkel együtt eljutottak Spanyolországig, a társadalom egyre negatívabban kezdett tekinteni a zsidóságra. Ahogy korábban említettem, a spanyol zsidóság volt kora zsidóságának legtekintélyesebb és leggazdagabb rétege.

A zsidók már ott voltak Spanyolországban a Birodalom korai időszakáról kezdve, tehát nagyon mélyen gyökerező, nagyon gazdag közösség volt, de ahogy az üldöztetések növekedtek Európában, és egyre több helyről utasították ki őket, a spanyol társadalomra is nyomás nehezedett. 1378-ban, Sevillában egy pap kezdte azt tanítani, hogy a zsinagógákat meg kell semmisíteni, és a zsidó lakosságot gettókba kell tömöríteni. 1390-ben mind a püspök, mind Kasztília királya hirtelen meghalt. A zsidóság helyzete nagyon sötétre fordult, mert őket kezdték vádolni ennek a két személynek a haláláért.

1391. június 4-én Sevillában rettenetes pogrom tört ki a zsidóság ellen és egész Spanyolországra kiterjedt. Ennek a következtében zsidóság egyharmada elpusztult, egyharmada áttért a kereszténységre, a maradék pedig elhagyta Spanyolországot. Iszonyú megrázkódtatás volt ez a spanyolországi zsidó közösségeknek, fel sem fogták, hogy mindez megtörténhetett.

A legdöbbenetesebb következmény a tömeges áttérés volt, mert eddig az időszakig Európában sehol sem fordult elő, hogy zsidók nagy számban áttértek volna. Amint erről már szóltam, a zsidó közösség úgy reagált a kényszertérítésekre, hogy a “kiddus haSem”-mel az ajkaikon inkább mártírhalált haltak.

Ezen időszak rabbijai elkezdték átgondolni, hogy miért is történhetett meg ez az áttérési hullám és felismerték, hogy a hit megkopása és az asszimiláció következtében állt elő ez a helyzet.

Így megjelenik egy csoportja a zsidóságnak, akiket konverzoroknak, áttért zsidóknak neveztek. Mivel ők már kereszténnyé lettek, bejuthattak a társadalom felsőbb rétegeibe, beleértve a nemességet és a királyi réteget is, nem kellett már számolniuk a diszkriminációval. Pontosan ez a tény vezet a legnagyobb robbanáshoz Spanyolországban.

Három csoportosulást különböztetünk meg ebben az időszakban a zsidóságon belül: 1. a konverzorok csoportját, 2. azon zsidókat, akik megtartották a zsidó identitásukat és 3. az ú.n. marranókat (spanyolul: disznók), akik ugyan formailag áttérnek, de a magánéletben megtartják a zsidó szokásokat és vallást.

Általában ezek a csoportok továbbra is együtt élnek, ami óriási feszültséget eredményez, mert az áttért zsidók antiszemitává válnak. A konverzor csoport viszont egyre feljebb kerül a spanyol társadalomban, amit a tömegek egyre nagyobb féltékenységgel néznek. Megpróbálnak nyomást gyakorolni a társadalomra, hogy közösítsék ki őket, de ezt már vallási alapon nem lehet megtenni, hiszen már ők is keresztények. Faji alapon próbálkoznak tehát. A spanyolok elkezdik a családfájukat kutatni, hogy biztosítsák: nincs zsidó rokonuk.

Ekkor létrejön egy érdekházasság Spanyolországban. Korábban az ország fejedelemségekből állt. Az uralmon lévő IV. Henrik mostohatestvére és örököse, Kasztíliai Izabella, valamint (II.) Ferdinánd, Aragónia trónörököse között létrejött házasság teszi le egy egységes spanyol királyság alapkövét. A cél, hogy Spanyolországot a kereszténység zászlaja alatt egyesítsék.

A zsidóság még anyagilag is támogatta őket, mivel feltételezték, hogy Ferdinánd állítólagos zsidó származása miatt befolyásolni tudja a társadalmat, hogy nagyobb toleranciát mutassanak a zsidóság felé. Kezdetben ez így is történt. Róma azonban nyomást gyakorolt Spanyolországra, hogy ott is állítsanak fel inkvizíciós bíróságokat, és a konverzorokat bélyegezzék eretnekeknek. Ferdinánd először ezt visszautasítja, de Izabella hatására mégis megteszi, mivel pletykák kezdenek terjengeni, hogy Ferdinándot vissza akarják téríteni a judaizmusba.

Ugyanebben az évben egy hatalmas nyílt tárgyalást tartottak, ahova konverzorok ezreit hívták meg, és rájuk bizonyították, hogy megtérésük hamis, majd kivégezték őket. Fontos ismét hangsúlyozni, hogy ezeknek az inkvizícióknak semmi közük nem volt a nem áttért zsidósághoz; céljuk a keresztény egyház berkein belül az eretnekség kiirtása volt. A konverzorokat és marranókat vizsgálták meg, hogy vajon gyakorolják-e a zsidó szokásaikat. Ez ötven éven át tartott.

1491-ben megváltozik a helyzet. Toledóban a konverzorok és marranók ellen vérvádat emelnek. Egy állítólagos összeesküvést lepleznek le, melynek célja a spanyol király trónfosztása volt. Ez volt az a fordulópont, mely a Spanyolországból való kiűzetéshez vezetett. 1492. január 2-án Ferdinánd és Izabella győzelmet aratnak a granadai muzulmánok fölött és ezzel Spanyolország egységes keresztény állam lesz.

Torquemada (1), a spanyol inkvizíció feje szerint a zsidók mindaddig, míg Spanyolországban maradnak, kísértést jelentenek a konverzorok számára, hogy gyakorolják a zsidó örökségüket. Ráveszi Ferdinándot, hogy adja ki a száműzetés rendeletét, melynek lényege, hogy a zsidók vagy elhagyják az országot, vagy áttérnek. 1492. március 31-én ki is adják ezt a rendeletet.

Ez a rendelet megtiltotta, hogy bárki aranyat, ezüstöt és drágakövet vigyen magával. A kérdés az volt, hogy hova menjenek, hiszen a környező országok már korábban mind kitiltották a zsidókat, oda nem mehettek. Mi legyen a tulajdonaikkal, mely nem elhanyagolható vagyon.

Hatalmas műkincsgyűjteményeket, zsinagógákat kenyérért adnak el. Ferdinánd udvarában élt egy zsidó, Don Jichák Ábrávánél, a király kincstárnoka. 1492 tavaszán azzal áll elő, hogy a zsidó közösség helyreállítja a flamand háború alatt kimerült kincstárat, vagyis megvásárolja a maradás lehetőségét. Torquemada egy furcsa lépést tesz, amelyről egy korabeli inkvizítor így ír:

“Elment a királyi palotába, ruhája alá egy feszületet rejtett és szenteskedve nyíltan szólt a királynak: Tudok a király dolgairól. Lásd, itt van a Megváltó feszülete, akit az átkozott Júdás harminc ezüstpénzért adott el az ellenségeinek és feladta őt a vádlóinak. Ha ez a cselekedet tetszik, akkor adja el magasabb pénzösszegért. Ami engem illet, elállok minden hatalomtól, nem vállalom ennek szégyenét. Te leszel a felelős Isten előtt ezért az üzleti akcióért. Miután ezeket elmondta, letette eléjük a feszületet és elment.”

Ennek következtében Ferdinánd véghezvitte tervét a zsidóság Spanyolországból való kiűzetésével kapcsolatban. Négy hónapot kaptak arra, hogy elhagyják az országot. Kiűzetésük napjául 1492. augusztus 2-át (Tis’á Be’áv ), vagyis az első és második Templom lerombolásának napját írták ki. Hatalmas zsidó közösség kényszerült távozásra. Kétszázezer elhagyja az országot, százezer áttér.

A kérdés csak az volt, hogy hova menjenek. Százhúszezer Portugáliába vándorol. A portugál uralkodó nyolc hónapot engedélyez a maradásra, utána mehetnek, ahova akarnak. Ezért a tartózkodásért azonban hatalmas pénzösszeget kellett fizetniük. Később ezt az ajánlatot visszavonják: vagy áttérnek, vagy rabszolgák lesznek. A zsidó gyerekeket elszakítják szüleiktől, és Afrika partjainál lévő szigetekre száműzik őket. Idézet egy portugáliai zsidó krónikából:

“Dél Tomis szigetét nemrégen fedezték fel. Ezt a szigetet különböző gyíkok, kígyók és más veszedelmes hüllők lakják. Mindenféle racionális érvet nélkülözött ez a hely. A király ezt a helyet arra használta, hogy elátkozott bűnösöket száműzzön ide, s úgy döntött, hogy ezek közé sorolja a zsidók ártatlan gyerekeit is, mivel a szülőket láthatóan Isten büntetése sújtja. Amikor ez a szerencsétlen óra elérkezett, hogy ezt a barbár dolgot végrehajtsák, az anyák arcukat karmolták fájdalmukban, mikor 3 évesnél kisebb csecsemőiket elvitték a karjaikból. Nagy tiszteletben álló vének szaggatták meg szakállukat, amikor saját testük gyümölcsét ragadták el tőlük. A gyerekek átható hangja kiáltott a menny felé, sírtak, mikor szüleik karjából kiragadták őket. Néhány asszony a király lábához vetette magát és azért könyörgött, hagy mehessen el gyermekeivel. De a király kegyelmét még ez sem indította meg. Volt egy anya, akit ez a rettenetes, megmagyarázhatatlan kegyetlenség annyira megrázott, hogy nem törődve a karjában lévő gyerek sírásával, egy hajóról a tengerbe vetette magát. Gyermekét ölelve együtt fulladtak meg.

Végül, mikor ezek az ártatlan gyerekek Dél Tomis puszta szigetére érkeztek, amely nem volt más, mint a sírhelyük, kegyetlenül partra vetették és otthagyták őket. Majdnem mindegyiküket ezek a hatalmas gyíkok falták fel. Akik megmenekültek ezektől a hüllőktől, az éhségtől és az elhagyatottságtól pusztultak el.”

Így mentek el a zsidók Spanyolországból. Felmerül az egyetlen kérdés: Hol volt Isten eközben? Mert mindez Isten nevében történt. Egy dolgot meg tudunk érteni a zsidóság történelméből: azt, hogy Isten mindig tesz valamit népe megmentéséért. Sokszor ezt a legnagyobb csendben teszi. Mindig olyan valakit keres, aki hajlandó cselekedni. És általában onnan jön a segítség, ahonnan a legkevésbé várjuk.

Ebben az esetben ez a valaki egy olasz volt, aki azzal a céllal érkezik Spanyolországba, hogy Ázsia felé egyszerűbb utat találjon. Az illető neve Kolumbusz Kristóf. Egy olyan olasz városból származott, ahol nagy zsidó közösség élt korábban. Naplót vezetett, melyből kiderül, hogy nem Krisztus születését veszi a naptár alapjául, hanem a Templom lerombolásának napját. Jó kapcsolatban volt a mohamedánokkal és zsidókkal, de különösen a konverzorokkal. Nagyon sok konverzor segítette anyagilag az útjait. Nem lehetetlen, hogy maga Kolumbusz is az volt.

A mostani útjára 1492. áv hónap 9-én, a Templom lerombolásának napján akart elindulni, amikor meghallotta a száműzetés rendeletét. Elhalasztotta az indulást, hogy útjára magával vihesse a száműzött zsidókat.

1492. szeptemberében egy különös dologról számol be naplójában. Amikor Afrika partjai felől hajózik az Új világ felé, furcsa hangot hall az egyik hajó felől: egy kohanita ének, a Kol Nidré (2) dallama száll a magasba…

Valamikor október tájékán, 1492-ben, Kolumbusz hajóinak fedélzetén egy krónikaíró kitekintett a tengerre és észrevette, hogy valami a vízen lebeg. Lement, kiszedte a tengerből. Egy pálmaág volt. Elkezdett gondolkodni, hogy milyen nap is van. Ez volt a Hosáná Rábbá, a szukkot utolsó napja, mikor pálmalevelet lengetnek…

Ha nem lett volna Amerika, az egész zsidóság elpusztul Európában, és végül a holokauszt alatt. Isten 450 évvel az európai holokauszt előtt Kolumbuszt használta arra, hogy olyan menedékhelyet készítsen a zsidó nép számára, mely évszázadokra biztonságot nyújt. S ez a férfi még azt sem tudta, hogy hova megy, Isten mégis használta őt, mert hajlandó volt cselekedni…

Jegyzetek

1) Tomás de Torquemada maga is zsidó származású, dominikánus szerzetes lett, hogy tagadja zsidó mivoltát. ő volt Izabella, spanyol királyné gyóntatója és az inkvizíció feje.

2) a Jom Kippurt vezeti be. Ez az ima akkor keletkezett, mikor erőszakkal térítették át a zsidókat, s lényege, hogy minden erőszak hatására, és nem szívből, tett fogadalom alól feloldoz. Ezt az imát a konverzorok és marranók sokszor imádkozták el.