Skip to content

Mi történt Jézus első követőivel?

(Részletek Stan Telchin: Betrayed (Elárulva) c. könyvéből)

Péter és Kornéliusz története nagyon nyugtalanított. Felvetett egy kérdést is, amit azonban nem tudtam megválaszolni. Mi történt mindazokkal a hívő zsidókkal, akiket Pál és az apostolok nyertek meg Jézus számára? Elő kellett vennem iskolás éveim néhány történelemkönyvét, hogy erre a kérdésre választ találjak.

Először a Római Birodalommal foglalkoztam, mivel ennek igen nagy befolyása volt a világvallások történetére. Amikor a rómaiak elfoglalták Palesztinát, hamarosan meg kellett állapítaniuk, hogy ez a terület igen nehezen kormányozható. i.sz. 7 és 41 között hét különböző helytartót kellett Rómának Júdeába küldenie. A kormányzásról alkotott elképzelésük abban állt, hogy nem létezhet olyan probléma, amit vérontással meg ne lehetne oldani.Amikor Róma Flaviust küldte ki nyolcadik helytartóként, Judea új uralkodója még könyörtelenebbnek bizonyult, mint elődei. Úgy gondolta, kellemes tréfa lenne Jeruzsálemben a Pészach ünnepén bizonyítania hatalmát és tekintélyét a zsidók előtt. Elkobozta a Főpapok öltözékét, szent hitüket meggyalázta, s azt követelte, hogy a Templom kincstárából 17 tálentom aranyat fizessenek neki a zsidók. (Ennek értéke mai fogalmak szerint meghaladja a 45 millió forintot.) Ez volt az utolsó csepp a pohárba. Kr. u. 66 májusában minden zsidó településen nyílt lázadás tört ki. El lehet képzelni, milyen kétségbeejtő volt a helyzet. Palesztinában fellázad pár ezer zsidó, s ezzel az akkori világ legnagyobb katonai hatalmát hívja ki maga ellen. Miközben a kis Dávid a nagy római Góliát elleni harcra készült, a többi elnyomott nép hitetlenkedve figyelt. Róma vezetői jól tudták, hogy a világ szeme rajtuk van. Tudták, hogy ha most a zsidóknak sikerülne függetlenségüket kivívni, a többi nép is szembeszegülne. Éppen ezért elhatározták, csírájában fojtják el a lázadást. Róma csapatokat küldött, csatákat vívott, de a zsidó harcosok elszántan és kitartóan ellenálltak. Egy évi háborúzás után bízta meg Néró császár legtehetségesebb generálisát, Vespasianust a harc vezetésével, s annyi légiót bocsátott rendelkezésére, amennyinek Vespasiánus szükségét látta. Vespasianus lassan látott munkához, de alaposan. Elmúlt a háború második éve is, megkezdték a harmadikat. I.sz. 68-at írtak. Ekkorra Vespasianus visszafoglalta csaknem egész Júdeát, de Jeruzsálem még nem esett el. Hadtestei újra és újra szakadatlanul ostromolták Jeruzsálemet. Egy évvel később meghalt Néró és a Szenátus a trónt Vespasianusnak adta. ő pedig fiát, Titust bízta meg Jeruzsálem elpusztításával. Titus több, mint 80000 hadtestével vette körül a várost. Katonáival teljes harci öltözetben parádét rendezett Jeruzsálem körül, hogy Róma hatalmát bizonyítsa.

Három napon át meneteltette a sereget Jeruzsálem körül, ám amint ez a színház véget ért, a falakon álló zsidók kigúnyolták a rómaiakat. A dühtől tajtékozva Titus megindította a támadást. A rómaiak hatalmas katapultjaiból addig lőtték a falakat szikladarabokkal, míg rések nem keletkeztek. Ezen át aztán már szabadon özönölhettek a római katonák a városba. A zsidóknak azonban kéthetes elkeseredett harc után sikerült ismét a falakon kívülre szorítani a támadókat. Ekkor határozta el Titus, hogy kiéhezteti a zsidókat, és azok legyengülve nem fejthetnek ki további ellenállást. Magas földsánccal záratta körül Jeruzsálemet, s elvágta ezzel a külvilágtól, hogy teljes bizonyossággal lehetetlenné tegye akár élelemnek, akár víznek a városba juttatását. Aki pedig megkísérelte, hogy átkeljen rajta, életével fizetett. Ezreket feszítettek keresztre Jeruzsálem keleti falain a lakosság szeme láttára. Naponta legalább ötszáz embert végeztek ki. A vég elkerülhetetlen volt. Mikor a rómaiak újra bejutottak a városba, könyörtelen mészárlást rendeztek. A Templomot lángba borították, a papokat megölték, a szabadságharcosokat pedig letaszították a falakról. A foglyokat Rómába hurcolták rabszolgának. Némelyikük később az arénában végezte, az oroszlánok előtt. Másokat a római nép mulattatására mészárolták le. Ezek az események büszkeséget ébresztettek bennem zsidó elődeim iránt. Ugyanakkor nem kaptam még választ a kérdésemre: mi is történt a zsidó hívőkkel. Néhányan bizonyára ott voltak a Jeruzsálemet védő harcosok között, de erre a kérdésre nem találtam igazi támpontokat. Lukács evangéliumában egy prófécia sejtetni engedi, mi is történhetett: “Mikor pedig látjátok Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve, akkor tudjátok meg, hogy elközelgett az ő pusztulása. Akkor akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre; és akik annak közepette, fussanak ki abból; és akik a mezőben, ne menjenek be abba. Mert azok a bosszúállásnak napjai, hogy beteljesedjenek mindazok, amik megírattak. Jaj pedig a terhes és szoptató asszonyoknak azokban a napokban; mert nagy szükség lesz e földön, és harag e népen. És elhullanak fegyvernek éle által, és fogva vitetnek minden pogányok közé; és Jeruzsálem megtapodtatik a pogányoktól, míglen betelik a pogányok ideje.” (Lk 21, 20-24) Elképzeltem a zsidó tanítványok belső konfliktusát, amit Jeruzsálem római megszállása okozhatott nekik. Jézus meghagyta nekik, hogy menekülniük kell, ugyanakkor családjukhoz és barátaikhoz sem akartak hűtlenek lenni. Nyílván sokan el tudtak menekülni, mielőtt a rómaiak elfoglalták és lerombolták volna a várost. Ebben az időben, i.sz. 70-ben, a Jézus-hívők még mindig a zsidó közösséghez tartoztak. Többet akartam tudni erről. Mi történt ezután? Hol találok erről információt? Végignéztem könyvespolcaimat, majd elmentem a könyvtárba. Apránként sikerült rekonstruálnom a történteket. Jeruzsálem eleste után lakosai szétszóródtak az ország területén és maga a zsidó vallás is súlyos válságba került. Két fő probléma adódott: hogyan maradhat fenn a zsidó vallás a Templomon kívül, az áldozati rendszer nélkül? Hogyan élheti túl a zsidó nép a pogány nemzetek közötti szétszóratást? Ezek kritikus kérdések voltak. Az idők folyamán a következő megoldások adódtak: a zsinagóga lépett a Templom helyébe, s lett a zsidó élet központja, a pap helyett a rabbi vette át a szellemi vezető szerepét. Így váltotta fel a “biblikus zsidóságot” a rabbinikus zsidóság. Ezen változások gyakorlati megvalósítása érdekében új istentiszteleti formákat és új előírásokat kellett bevezetni. Ez viszont a Jézusban hívő zsidók számára jelentett belső konfliktust. Sokan közülük arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Messiás, halálával és feltámadásával, betöltötte a Mózesi törvényeket, s ezzel ők mentesülnek attól, hogy betartsák a 613 különböző szabályt. Meggyőződésüket azzal indokolták, hogy a Templom pusztulása miatt már lehetetlen törvény szerint élni. Az új előírások pedig már nem a Biblián alapulnak. Sokan hirdették, hogy új kor vette kezdetét, mégpedig a kegyelem korszaka. A két csoport között jelentős véleménykülönbség mutatkozott. Komoly feszültségek forrása lett, hogy több ezer Jézusban hívő zsidó az i.sz. 66-70-es háborúban elmenekült Jeruzsálemből, most pedig távol tartotta magát a zsidó jámborság új formáinak gyakorlásától. Mindazonáltal ebben az időben még Izrael népéhez tartozónak ismerték el őket. Az ezt követő évtizedekben e feszültségek feloldódni látszottak, mivel egy súlyosabb kérdés került a középpontba: a szabadság utáni vágy. Ezt pedig az adózás kötelezettsége lobbantotta lángra. A jeruzsálemi Templom fenntartására minden zsidónak évente adót kellett fizetnie a rómaiak részére. A rómaiak változatlanul kivetették a templomadót akkor is, mikor a Templom elpusztult., ezen minden zsidó nagyon megütközött, de a körülmetélt nemzsidók is. A római kincstárba ilyen módon befolyt összegeket Rómába küldték, a Jupiter templom céljaira. 26 éven át volt kénytelen a zsidó nép hitének ezt a durva meggyalázását eltűrni, míg végül i.sz. 96-ban Nerva császár eltörölte a rendeletet. A zsidó közösség azonban továbbra is az egyéb római adók és törvények elnyomása alatt maradt. Mindenáron szerettek volna szabadok lenni. I.sz. 132-ben robbant ki a második zsidó felkelés Simon ben Kosziba vezetésével, melynek szellemi atyja a nép körében rendkívüli népszerűségnek örvendő Akiba Rabbi volt. A Simon köré sereglett zsidó férfiak között minden bizonnyal akadtak olyanok is, akik hittek Jézusban és együtt harcoltak a szabadság zászlaja alatt. Akiba rabbi azonban elkövetett egy végzetes hibát. Simon Kosibát elnevezte “Bar Kochbának” (Csillag Fiának), és ezzel Messiásnak “kiáltotta ki”. A zsidóság része lelkesen követte, azok számára azonban, akik hitték, hogy Jézus a Messiás, mindez elfogadhatatlan volt. Hamis Messiás vezénylete alatt nem harcolhattak, ezért csapatostul hagyták el a zsidó haderőt. A Róma elleni felkelés ettől eltekintve is kétséges kimenetelű vállalkozás volt, de végleg megpecsételte a felkelés sorsát, amikor ezrek hagyták el a csatateret. A Jeruzsálemért folytatott háború négy rettenetes évig tartott, s most ez a palesztinai felkelés is évekig elhúzódott. A veszteség mindkét oldalon hallatlan nagy méreteket öltött. Végül Bar-Kochbát, Akiba rabbit és a felkelés többi vezetőjét kegyetlenül kivégezték. Róma azonnali és megsemmisítő bosszút állt a zsidókon. Jeruzsálemet a földdel tették egyenlővé és a zsidók többé be sem tehették a lábukat a városba. A rájuk nehezedő újabb zsarnokság fájdalmai miatt azonban nem Akiba rabbit, mint hamis prófétát, sem pedig Bar-Kochbát, a hamis Messiát okolták. Haragjuk sokkal inkább azok ellen a dezertőrök ellen irányult, akik hitték, hogy Jézus a Messiás. Ezekkel a hívőkkel szemben az ellenérzés nőttön-nőtt, míg végül a rabbik úgy érezték, intézkedniük kell. Jézus követőit árulókká nyilvánították. Ettől fogva meg kellett szakítani velük minden kapcsolatot. Ki kellett zárni őket a zsidó közösségekből, hiszen elpártoltak az igaz hittől. Jézus követőinek segítségét még sürgős szükségben sem vehették igénybe, s viszont – ők sem segíthettek nekik. Az ezen határozatok meghozatala utáni hónapokban a Jézus-hívő zsidóknak számukra teljesen új kérdésekkel kellett szembenézniük: 1. Fenn kell-e tartaniuk Jézusba, a Messiásba vetett hitüket abban az esetben, ha ez a zsidó közösségből való kizárásukat vonná maga után? 2. Be tudnának-e egyáltalán illeszkedni egy pogány környezetbe? 3. Fel kell-e adniuk a zsidó közösségben való megmaradásért a Messiásba vetett hitüket? 4. Elképzelhető-e, hogy nyilvánosan megtagadják ugyan a Messiást, de titokban továbbra is higgyenek benne? 5. Hogyan éljenek ezután? Ebben az évekig tartó vajúdó időszakban a hívő zsidók különböző módon döntöttek. Egyesek úgy érezték, hogy képtelenek lennének elszakadni a zsidó közösségtől. Ezért feladták Jézusba vetett hitüket. Mások megőrizték hitüket, de hallgattak róla. Megmaradtak a zsinagógában, s titokban hittek Jézusban. Ismét mások elhagyták a zsidó életet, s beolvadtak a pogány környezetbe. A II. századi nemzsidó származású teológusok egyike, Justinos, foglalkozott a zsidó hívők helyzetével. Megfigyelései szerint négy különböző csoport fejlődött ki az idők folyamán. 1. Azok a zsidók, akik csatlakoztak a nemzsidókból létrejövő keresztény gyülekezethez; 2. Olyanok, akik megmaradtak a zsinagógában, de titokban továbbra is hittek Jézusban; 3. Az ebioniták 4. A nazarénusok A két utóbbiról általában keveset tudunk. Mivel az Újszövetség iratait tartalmazó Kánon nem állt még rendelkezésre, a hívők csak az Ószövetségre, a szájhagyomány útján terjedő történetekre, illetve Pál, Péter és Jakab tanításainak nemegyszer félreérthető tolmácsolására hagyatkozhattak. Az ebioniták (néhol “szegények”-ként emlegetik őket) a következő meggyőződéseikhez tartották magukat: 1. Megkövetelték, a zsidó törvények nagy részének betartását. 2. Nem fogadták el a szűztől való születést. 3. Pált nem ismerték el apostolnak. 4. Jakabot tartották a tizenkettedik apostolnak, a “püspökök püspökének” nevezték őt. 5. Tisztelték Pétert. Az ebioniták szerint Jézus azért jött, hogy “új Mózesként” töltse be a Törvényt és a Prófétákat. Minden hamis tanítást, amit Mózes halála után tettek a törvényhez – mint például az áldozati rendszer – Jézus eltörölt, ugyanakkor hangsúlyozta a Törvény valódi lényegét: a tisztulás törvényeit, valamint a szegénység, a vegetariánus életmód és az aszkézis erényeit. F. F. Bruce, az ismert angol teológus így ír: “… az ebioniták hídnak tekintették magukat a katolikus kereszténység és a zsidó ortodoxia között: mely az értéket mindkét oldalról egyesíti és megőrzi, ugyanakkor mindkét oldal tévedéseitől elhatárolja magát. Reménységük azonban, hogy a kereszténységet és a zsidó ortodoxiát sikerül majd egy ebonita alapon egyesíteni, alaptalannak bizonyult. Az ortodox zsidók hitehagyottaknak bélyegezték őket, az ortodox keresztények pedig tévtanítóknak.” A történészek feltételezései szerint az eboniták a VII. századig léteztek; későbbi történelmükről azonban nemigen tudni. Az ebonitákkal ellentétben a nazarénusok a következőket hitték: 1. Jézus a Messiás 2. ő Isten Fia 3. Tanításai nagyobb jelentőségűek Mózes és a Próféták tanításainál. 4. Jézus zsidó származású követőinek be kell tartaniuk a körülmetélkedésre, szombatra, valamint az étkezési előírásokra vonatkozó zsidó törvényeket. Jóllehet a nazarénusok sok zsidó szokást megtartottak, a pogányokból lett keresztényeket mégsem kötelezték ugyanezek követésére. Míg a zsidóság köreiben ezek az elvi viták folytak, a pogány világban a keresztény hit egyre nagyobb teret hódított és szilárd alapokat vett. Pogányok százezrei fogadták el az új hitet. Hamarosan a pogány származású hívők száma a zsidókénak sokszorosára nőtt. Az egyik leghevesebb vita a feltámadás napjának meghatározása körül robbant ki. A zsidó hívők azon a véleményen voltak, hogy Pészach harmadik napján kell megünnepelni: vagyis Niszán hónap (kb. március-április) 17. napján. Mivel azonban ezt az időpontot a zsidó naptár szerint határozták meg, s nem a többi népek által használt naptár szerint, a nemzsidó keresztények ezzel a dátummal nem sokra mentek. Arra törekedtek, hogy saját naptáruk szerint állapítsanak meg egy napot. I.sz. 196-ban, egy Caeseaban tartott zsinaton határozták meg, hogy a feltámadást minden évben Estar ünnepének egyik vasárnapján kell tartani. E döntés nyomán született meg a húsvét vasárnap. A zsidó tanítványok nem vettek részt ezen a gyűlésen. Amikor pedig a határozat a tudomásukra jutott, az porig sújtotta őket. “Isten pontos dátumot adott nekünk a Pészach ünnepére, Jézus pedig a Pészach harmadik napján támadt fel a halálból! Hogy lehet ezt a dátumot megváltoztatni?” – tiltakoztak mindhiába. Amikor pedig ily módon elválasztották a feltámadás napját a Pészachtól, magától adódott a következő lépés: a Pészach ünneplésének teljes elutasítása. Ezt meg is tették, hiszen a Pészach számukra semmit sem jelentett. I.sz. 325-re a nemzsidó keresztény egyház Niceai Zsinata kimondta, hogy minden kereszténynek a Húsvét vasárnapján kell a ünnepelnie. Néhány évvel később Antiochiában is tartottak egy zsinatot. Itt még messzebbre mentek: eldöntötték, hogy mindazokat, akik Pészachkor, Niszán hónap 17-én ünneplik a feltámadást, ki kell közösíteni az Egyházból. A pogány származású keresztények félreérthetetlenül adták Jézus zsidó követőinek értésére: “Mi vagyunk többségben. Vagy csatlakoztok hozzánk és szokásainkhoz, vagy pedig vissza kell térnetek a zsidósághoz.” Az évszázadok előrehaladtával az Egyház egyre inkább eltávolodott zsidó gyökereitől. S hamarosan odáig is eljutott, hogy ezeket a gyökereket egyenesen meg is tagadta. A zsidó népet egyetemlegesen vádolta Istengyilkossággal és tette felelőssé Jézus haláláért. Ez a szörnyű torzulás egyre nagyobb lendületet vett a keresztes hadjáratok, az inkvizíció és pogromok során. Ennek betetőzése lett a “Zsidó kérdés végső megoldása”: hatmillió zsidó halála a náci koncentrációs táborokban, a “keresztény” Németországban. Hogyan is azonosulhatna azokkal a zsidó nép, akik évszázadokon át gyilkolták őket? Nem, ez lehetetlen! Hogyan sötétedhetett ilyen gyűlöletté az évszázadok során a szeretet üzenete? Az idézett mű magyar nyelvű kiadása folyamatban van.

Back To Top