A zsidó állam álma – és megszületése

Gondolatok a Duna felett (1)

Herzl Tivadar 1860-ban született Budapesten egy elnémetesedett családba, ami akkor az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Ő is jogot tanult, de nem nagyon szerette, a szíve a színház világa felé húzta. Az életének célja az volt, hogy nagy drámaíró legyen. Ám amikor kapcsolatba került a színházi világgal, kiderült, hogy egyáltalán nem ért hozzá. Isten teljesen más módon használja életét hatalmas módon.

Ebben az időben mind a magyar, mind az osztrák területeken élő zsidók a haszkala hívei, így a magyar zsidóság nagy része ebben a reformmozgalomban neológ zsidóvá válik. Eleinte Herzl is azt hitte, hogy a zsidók problémáira az asszimiláció a megoldás.Európában az antiszemitizmus egyre növekszik, abból a filozófiai meggyőződésből, hogy egy embernek félre kell tennie különálló vallási meggyőződését, ha az adott ország, társadalom tagjává akar válni. Mivel a zsidóságban erős a zsidó hagyományokhoz és az egymáshoz való ragaszkodás, ezért elkezdődik ellenük a diszkrimináció.

Az 1890-es években Herzl egy bécsi lap tudósítója lesz, és amint látja, hogy növekszik az antiszemitizmus, a zsidósággal kapcsolatos elméletei kezdenek megváltozni. Először azt gondolja, hogy a megoldás az lehet, ha mindenki áttér a kereszténységre. Párizsba megy, ahol a bécsi lap Párizsba kiküldött tudósítója lesz. Itt nézi végig a híres Dreyfuss-pert, 1894-95-ben.

Dreyfuss a francia hadsereg tisztje volt, és azzal vádolják, hogy árulóvá vált, a németek oldalára állt. A legvalószínűbb, hogy az a felettese volt az áruló, aki vádolta őt. A zsidó származású Dreyfuss ellen pert indítanak, ami óriási nyilvánosság előtt zajlik Párizsban. Az egész városban tüntetések kezdődnek Dreyfuss és a zsidóság ellen.

A tüntetéseken elhangzott vádakon érdemes elgondolkodni. Azzal vádolják a zsidókat, hogy bennük nem lehet bízni, mivel nem is igazán franciák. Emlékezzünk, hogy száz évvel korábban, amikor a franciák felajánlják az állampolgárságot a zsidóknak, azt várják tőlük, hogy a francia hazáért cserébe váljanak a zsidók franciákká. A legtöbb zsidó elfogadta ezt az ajánlatot.

Ahogy Herzl szemléli ezeket az eseményeket, rájön, hogy az asszimiláció nem válasz a problémákra. Szükségük van egy saját államra, amelynek Palesztinában kellene lennie. Herzl maga ateista volt, de azért esett választása Palesztinára, mert végiggondolta, hogy a zsidóság onnan származik, és az most “üresen áll”.

1896-ban megírja a híres könyvét “A zsidó állam”(2) címmel. Ebben az írásban azt javasolja, hogy a világ más országai segítsék a zsidóságot visszatérni Palesztina földjére, ahol egy zsidó minta-államot tudnak létrehozni. Úgy látta, hogy ez nemcsak a zsidóságot segítené abban, hogy, önálló állama legyen, hanem a világ többi országa számára is megoldaná a zsidó-problémát.

Ami ezután történik, döbbenetes. Mivel nagyon jó kapcsolatai voltak a társadalom felsőbb rétegeivel, ezt az írását nagyon széles körben publikálták. Arra is gondolt, hogy megkeresi az Ottomán Birodalom uralkodóját, és felajánlja neki a világ zsidóságának pénzügyi támogatását a szegénységbe került török birodalom számára annak fejében, hogy megkapják Palesztina földjét.

A nyugat-európai pénzvilágban mozgó zsidóság azonban nem támogatta el ezt a javaslatot. Herzlnek mégis sikerült kapcsolatba kerülnie az ottomán uralkodóval, és megbeszéltek egy találkozót. Herzl meg is teszi ajánlatát. Úgy tűnik, a szultán nagyon komolyan veszi ezt a javaslatot.

A furcsa ebben az, hogy Herzlnek semmiféle pénzügyi háttere nem volt. Ha tényleg elfogadta volna a szultán ezt az ajánlatot, nehéz helyzetbe került volna. De néhány hetes gondolkodás után az uralkodó visszautasította. Herzl nagyon elutasítottnak érzi magát Párizsban.

Ezután áll elő azzal a gondolattal, hogy egy cionista kongresszust kell tartani. Tovább folytatja diplomáciai erőfeszítéseit is. A probléma azonban az volt, hogy miután a törökök visszautasították, nem volt hová fordulnia. A német császárra gondolt, azonban oda nem voltak kapcsolatai.

Ezen apnton a történet humoros fordulatot vesz. Herzl visszatér Párizsba, ahol egy fanatikus brit keresztény, William Heckler, elolvassa a zsidó államról szóló írását. Heckler buzgón tanulnányozta a bibliai próféciáit, és Herzl írását olvasva felfedezi, hogy a próféciák is a zsidóságnak Palesztinába való visszatéréséről beszélnek. Felkutatja Herzlt Párizsban és találkozót kér tőle. Ezalatt a találkozó alatt Herzl néhány gondolatot lejegyez. Az egyik ilyen feljegyzése azt állapítja meg, hogy hogy Heckler nem normális, mivel teljesen vallási alapokon beszél.

Hekler felajánlja, hogy segít találkozni a német császárral, mivel ismeri őt. Ez már Herzlt is gondolkodóba ejti. Elfogadja az ajánlatot. Hetekig készül erre a találkozásra. Az volt az elképzelése, hogy a német császárt kéri meg arra, hogy nyomást gyakoroljon a szultánra Palesztina földjének érdekében.

Úgy gondolta, hogy ez az ajánlat a németeknek is kedvezne, mivel megakadályozná a britek terjeszkedését Palesztina felé, akik ekkor már Egyiptomban voltak. Eljött a találkozó napja. Heckler a találkozó kezdetén beront, kinyitja a Bibliáját és elkezdi megmutatni a császárnak azokat a próféciákat, melyek a Messiás eljövetelének a zsidóság Palesztinába való visszatérésével való összefüggésére mutatnak rá. Herzl elveszti türelmét és kétségbe esik, úgy gondolja, hogy tervét tönkre tette ez a vallási mániákus ember.

Hecklernek azonban sikerül a császárt meggyőznie arról, hogy Isten terve az, amire Herzl kéri őt. A német császár támogatja Herzl javaslatát. Herzl szóhoz sem jutott ezen a találkozón, mégis megkapta azt, amiért odament. Ismét példa ez arra, hogyan használ Isten valószínűtlen embereket, hogy a terveit véghezvigye.

A tervek szerint a német császár Palesztinába utazik és ott jelenti ki, hogy ez a zsidóság hazája. Herzl beleegyezik abba, hogy előremegy, és bizonyos szempontból előkészíti a császár útját. Amikor megérkezik Palesztinába, megdöbbenti, amit lát. Rettenetes az elmaradottság. Összeomlik, és arra gondol, hogy esetleg tévedett, de mostmár folytatnia kell. A német császár azonban minden várakozás ellenére nem jelenik meg. Herzl nem tudja, mi történt. Végül hetekkel később megérkezik, de ahelyett, hogy azt hirdetné ki, hogy Palesztina a zsidóké, kinyilvánítja, hogy Palesztinának minden nép számára nyitva kell állnia. Időközben ugyanis a német külügyminiszter meggyőzte a császárt arról, hogy mégsem jó ötlet Palesztinát a zsidók kezébe adni. Herzl újra kétségbeesik, de nem adja fel.

A következő évben szintén rendeznek egy cionista konferenciát, ahol elmondja, mi történt. Ezután az orosz cárt keresi meg, de ott sem ér el sikereket. Úgy gondolja, most a brit miniszterelnököt kell megkeresnie. Ismét feltűnik Heckler a színen, hiszen személyesen ismeri a brit miniszterelnököt, és segít a találkozó létrejöttében.

1903-ban történik meg a találkozó. Herzl itt is elmondja arra vonatkozó javaslatát, hogy Palesztina legyen a zsidóság nemzeti hazája. A brit kormány megvitatja ezt a kérdést és arra a megállapításra jut, hogy ez nem érdeke Nagy Britanniának.Helyette azzal a javaslattal állnak elő, hogy a Közép-Afrikában lévő Uganda legyen a zsidóság hazája. Herzl lehetségesnek tartja, hogy ez az első lépés álma megvalósításához.

Ebben az évben tartják a VI. cionista kongresszust, ahol Herzl elmondja ezt a lehetőséget. Abban a pillanatban az egész orosz küldöttség kivonul. Az ő véleményük az, hogy vagy Erec Izrael vagy semmi. Így Herzl sem fogadja el az Ugandával kapcsolatos ajánlatot. Az orosz delegáció visszatér a terembe.

Herzl a következő évben meghal. Életének óriási azonnali eredménye az volt, hogy felsorakoztatta az egész zsidóságot a mögött az elképzelés mögött, hogy Palesztina legyen a zsidóság hazája. Herzl fellépéséig Palesztinával csak a keresztények foglalkoztak. A zsidóság általános gondolkodása az volt, hogy a siker egyetlen lehetősége számukra az asszimiláció. Az orosz pogromok és a franciaországi Dreyfuss-per után azonban rengeteg zsidó változtatta meg a véleményét és csatlakozott Herzl elképzeléséhez. Így válik Herzl Tivadar a cionizmus atyjává.

Bármilyen hatalmas egyéniség volt, mégis voltak korlátai. Kicsit erőszakos természete ellenére szűkszavú volt. Ahhoz, hogy a zsidóság kérdését meg lehessen oldani, nagyobb diplomáciai készségre lett volna szükség. Ez a kifinomultabb diplomata Chaim Weitzman személyében jelenik meg.

Oroszországban született, Herzllel ellentétben, jól ismerte az oroszországi vallási közösséget, azonban Németországban tanult, vegyész lett. 1906-ban Angliába költözik. A világ cionista szövetségének elnöke lesz. Amint Angliába érkezik, találkozik vele Arthur Balfour, aki az akkori külügyminiszter és történetesen keresztény cionista.

Balfour nem tudja megérteni, hogy a zsidóság miért nem fogadta el, hogy Ugandában legyen az otthona. Ezért keresi a találkozót Weitzmannal, és mikor találkoznak, felteszi neki a kérdést, hogy miért ragaszkodik a zsidóság Palesztinához, mint nemzetállamhoz. Weitzman okosan válaszol: “Fordítsuk meg a helyzetet, azt javaslom, hogy ezután a britek fővárosa Párizs legyen és nem London.” Balfour erre így felel: “mi birtokoljuk Londont, de ti nem birtokoljátok Jeruzsálemet.” Erre Weitzman zseniális válasza: “Jeruzsálem már akkor a miénk volt, mikor London még csak egy mocsár volt.” Ez meggyőzi Balfourt.

Kapu palesztinába

Az I. Világháborúról úgy beszéltek, mint olyanról, ami még nem volt. Ez volt első gépesített háború. Az élet- és vagyonveszteség felfoghatatlanul nagy volt. Néhány év során a Franciaországot és Németországot elválasztó nyugati front alig mozdult el, nem nyomult előre egyik fél sem. A britek úgy gondolták, hogy a győzelem érdekében fejleszteni a robbanóanyagokat.

A háború utolsó évei felé egy tudós feltalálja azt a robbanóanyagot, amivel a briteknek megadja az erőfölényt. Ez a tudós nem más, mint Chaim Weitzman. Egy pillanat alatt Weitzman Nagy Britannia nemzeti hőse lett. Találkozik vele Lloyd George miniszterelnök, hogy jutalmat ajánljon fel a találmányáért. Klasszikussá vált mondatában Weitzman így válaszol: “magam számára semmit nem kérek, de hazát kérek a népem számára”

Lloyd George utasítja a kormányát, hogy adjanak ki egy rendeletet, amelyben kihirdetik: Palesztina a zsidóság hazája. Lloyd George külügyminisztere továbbra Balfour. ő készíti el azt a nyilatkozatot, ami a későbbiekben Balfour Nyilatkozat néven vált ismertté. Eredetileg három pontja volt, amely a zsidó nép kéréseit fogalmazta meg.

  • Palesztina legyen a zsidó nép otthona.
  • Mindenféle korlátozás nélkül vissza lehessen vándorolni Palesztinába.
  • Önkormányzat a zsidóság számára ezen a földön.

A Nyilatkozat végső változata azonban ezt a két utolsó pontot már nem tartalmazta, ami automatikusan tragédiákhoz vezetett, de már az is óriási győzelem volt, hogy az első pontja megszületett.

A Balfour Nyilatkozat a háború vége előtt már napvilágot látott. A törökök még mindig ott voltak Palesztinában. Ennek következtében egyértelmű, hogy a Balfour Nyilatkozat csak akkor léphet hatályba, ha a britek veszik át a kormányzást Palesztina fölött. Palesztináért két szövetséges hatalom is verseng: a franciák és a britek.

A britek 1917-ben Egyiptomból Palesztinába csapatokat küldenek egy Allenby nevű tábornok vezetése alatt. Egy zsidókból álló légió is visszamegy velük Palesztinába. Ennek a különítménynek a vezetője Zev Jabotinszky. 1917. december 11-én felszabadítják Jeruzsálemet a török fennhatóság alól. Ez Chanuka első estéjén történt. Ekkor válik Jeruzsálem és Palesztina a zsidóság otthonává.

1920-as évekkel veszi kezdetét az arabok ellenállása a zsidó emigrációval szemben. 1920-tól fokozatosan a brit kormány az arabok oldalára áll. 1930-as években kezdik kiadni a Fehér könyvet, melyek szigorítják a Palesztinába való bevándorlást. Az utolsó ilyen füzetet 1939-ben adták ki, amely ötéves időszakra hetvenötezerre szűkíti a bevándorlók számát, s ezután már többet nem engednek be. Tragikus tény, hogy a 20-as évektől a 30-as évek közepéig volt egy időszak, amikor szabadon mehettek a zsidók Palesztinába. David Ben Gurion, aki az izraeli zsidóság vezetője volt, könyörgött az európai zsidóknak, hogy induljanak meg Palesztina felé, de a legtöbbjük meg sem mozdult, mert minden olyan ragyogónak tűnt Németországban.

Amikor a 30-as évek második felére el kezdett sötétedni a kép, megszigorították a bevándorlást is Palesztinába. 1939-ben már túl késő volt, nem tudtak bejutni.

Az álom megvalósul

A háború a végéhez ért, a Fekete tenger melletti Jaltában három vezető, Roosevelt, Churchill és Sztálin találkozott. Egymás között eldöntötték, hogyan is nézzen ki a világ a háború után. Roosevelt elképzelése, hogy a zsidóknak legyen egy saját otthonuk, nagyon vonzó volt. Ám Szaúd-Arábia királya Jaltában meglátogatta Roosevelt elnököt. Később Roosevelt úgy nyilatkozott, hogy a szaudi királlyal töltött öt perc jelentette a legtöbb információt és tapasztalatot a Közel-Kelettel kapcsolatban. Ezen ötperces találka után többé nem támogatta a zsidó állam gondolatát. Két hónap múlva meghalt.

Henry Truman volt a következő elnök, aki határozottan Izrael oldalára állt. A II. Világháború befejezése után a brit fennhatóság folytatódott Palesztinában és továbbra is akadályozták a zsidó bevándorlást. Sok történet számol be ezekről az időkről. Egy zsidókkal megtelt hajót például elfogtak és visszairányították Lengyelországba, utasait egy pogrom során meg is ölték. És ez már a háború után történt.

A háború befejezése után alakult meg az ENSZ. Az Egyesült Államokon és Nagy Britannián múlt, hogy mi is fog történni Izraellel. A visszatérő zsidók nagy része a tengerpart melletti sávban, északon, a galileai tenger környékén telepedett le. Nagy létszámú zsidó közösség élt Jeruzsálem körül is.

A háború után körülbelül félmillió zsidó élt Izraelben. Ekkor az izraeli hadsereg felvette aküzdelmet a britek ellen, hogy ne akadályozza tovább a bevándorlást. Egy terrorista jellegű csoport felrobbantotta a Dávid Király szállodát, ezzel jónéhány angol állampolgár életét oltva ki. 1947-re elege lett a brit miniszterelnöknek az egész Palesztin kérdésből. Felterjesztette az egész ügyet az ENSZ-be, hogy döntsenek ők a felosztásról.

Az ENSZ olyan felosztási modellt alkottott meg 1947-ben, melyből Jeruzsálem kimaradt és nemzetközi státuszt kapott volna. A felosztási szavazás 1947. novemberében zajlott az ENSZ-ben. Ahhoz, hogy Izrael önálló állammá alakuljon, a jelenlevők szavazatának a kétharmadára volt szükség a szabályzat szerint. Nem tűnt biztosnak, hogy lesz elég szavazat.

A meglepetés akkor ért mindenkit, mikor a szovjetek szavaztak. Sztálin utasította Gromikót, a külügyminiszterét, hogy a felosztás mellett foglaljon állást. Az oroszok hozták magukkal több más ország szavazatát is. Végül jóval többen szavaztak a felosztás mellett. A tagországok közül 33 volt mellette 13 ellene és 10 tartózkodott. Nagy Britannia is tartózkodott.

Nagy kérdés, hogy az antiszemita Sztálin miért szavazott a felosztás mellett. Tudta, hogy Izrael vezetői szocialista beállítottságúak voltak és arra gondolt, hogy vele fognak szövetségre lépni, ha önálló állammá lesznek. Ahogy Bálám szamarán keresztül tudott szólni Isten, így Sztálinon keresztül is.

Az arabok azonban előre kijelentették, hogy öt arab ország fogja megtámadni Izraelt, ha az megkapja a kellő szavazatot és önálló országgá válik. Ez több okból is nagyon komoly fenyegetés volt. Először is, sokkal több embere volt ennek az öt arab országnak, mint ahányan Izraelben voltak. Húszmillió arab ötszázezer zsidóval szemben. Az arab államoknak már kiépített hadserege volt, Izraelnek pedig csak hevenyészett szabadcsapatai.

Egészen Izrael függetlenné válásáig a britek megtiltották, hogy a zsidók fegyverkezzenek. Akkor hogyan védheti meg magát Izrael? David Ben Gurionnak, Izrael akkori vezetőjének több alternatívája volt. Az egyik lehetőség az volt, hogy fegyvereket csempésszenek Európából, ahol rengeteg fegyver halmozódott fel. Persze ehhez pénz kellett, Izraelnek pedig nem volt pénze. Egy amerikai zsidó származású asszony Amerikában próbált pénz kérni. Golda Meirnek hívták.

Egy hóvihar közepette 1948 januárjában meg is érkezett New Yorkba. Nem tudta, hogy pontosan kihez forduljon, de meghallotta, hogy a legnagyobb zsidó pénzemberek éppen Chicagoban tartanak találkozót. Ezen a találkozón az volt a felmerülő kérdés, hogy melyik zsidó szervezetet támogassanak ezek a befektetők.

Golda Meir a konferencia kellős közepén érkezett. Átnézte a napirendi pontokat és észrevette, hogy Izrael állama nem szerepel a támogatandó szervezetek listáján. Kijárta a konferencia vezetőjénél, hogy húsz percet kaphasson. Nagyon egyszerűen tálalta a mondanivalóját. Vázolta, hogy a zsidóknak egy csoportja már Izraelben él, hogy Izrael a jövő reménysége. A zsidóknak szerte a világon rengeteg üldözésben volt részük. Az egyetlen reménység, hogy a bántások abbamaradjanak, ha lenne egy saját nemzetállamuk.

Azt mondta, ha sikerül 5.000.000 dollárt azon az estén összegyűjtenie, akkor garantálja, hogy Izrael túljut válságos helyzetén és győzni fog. Ez túlzott várakozásnak tűnt. Egyetlen száraz szem sem maradt azon az estén a teremben és húszmillió dollár gyűlt össze. Ez az összeg eljutott David Ben Gurionhoz, aki fegyverbeszerzőket küldött Európába. Az angolok blokádot állítottak fel, hogy megakadályozzák a fegyverek bejuttatását. Mezőgazdasági, halász hajókra rakták át a vásárolt fegyvereket.

Egy alkalommal például egy egész fegyvergyárat vásárolt meg Ben Gurion, amit darabokra szedve halászhajókra raktak, és úgy vitték be Izraelbe. Összerakták és kész volt a fegyvergyár. Európában repülőket vásároltak és éjszaka repültek be velük Izraelbe.

Mire a függetlenség kikiáltása már belátható közelségbe került, Izrael fel volt fegyverezve. Elhatározták, hogy 1948 május 14-én fogják kikiáltani a függetlenségüket. Egy beszámoló így emlékezik meg eről a napról:

“Golda ott ült a zsidó vezetők között huszonhárom férfi és egy nő társaságában, akik azon a napon aláírták a dokumentumot. A tizenhárom, aki később írta alá, Jeruzsálemben volt. Ezek mind tagjai voltak az ideiglenes parlamentnek. Ben Gurion egy kicsit divatjamúlt öltönyt és nyakkendőt viselt. Kicsit összehúzta a gallérját, ahogy az óra mutatója a négyeshez közeledett. A csend súlyossá vált. Ekkorra tervezték, hogy a galérián helyet foglaló zenekar eljátssza a nemzeti himnuszt, de őket is valahogy átjárta a pillanat varázsa, és meg sem mozdultak. Az ottlévők szinte maguktól felálltak és elkezdték énekelni a Ha Tikvát.(3) Torkuk szakadtából énekelték. Sok szem könnyezett, még maga Golda Meiré is. – Én pedig felolvasnám a függetlenségi nyilatkozatot – mondta Ben Gurion halkan. Egy hallható sóhajjal reagált, amikor a számkivetett emberekről beszélt, akik soha nem szűntek meg reménykedni és imádkozni, hogy visszatérhessenek a földjükre. Arcuk ragyogott a büszkeségtől, amikor odaért a mondanivalójában, hogy ők voltak azok, akik visszafoglalták az elpusztult földet, megújították a nyelvüket, városokat és falvakat építettek és békességet kerestek, hogy képesek legyenek megvédeni magukat. Ezek után hangzott el az a mondat, amely Izrael ellenségeit feltüzelte: Izrael állama nyitva lesz mindazon zsidók számára, akik a világon szétszórva élnek. Tapsvihar tört ki. 17 percbe telt, míg végigolvasta a 179 szót, majd valami történt. Egy idősebb ember felállt és reszkető hangon elkezdte mondani a hagyományos héber köszönő imádságot. Majmon rabbi volt. A csendet szinte vágni lehetett, amikor felhangzott: “Áldott legyél Örökkévaló, a Világ Királya, aki életben tartottál bennünket, megsegítettél bennünket és elhoztál bennünket eddig a napig.” Ezt az imádságot gyakran hallottam – mondta Golda -, de nem jelentett annyit soha, mint ezen a napon. Itt az idő, hogy a korai Parlament tagjai aláírják a dokumentumot alfabetikus sorrendben. Miközben várt a sorára, emlékeztette magát, hogy kora gyerekkorától Amerikában a Függetlenségi Nyilatkozatról tanult és azokról a hősökről, akik azt aláírták. Nem tudta elképzelni, hogy ezek valós emberek voltak, akik valóban valami valóst alkottak. – És most itt vagyok én, aláírom, tényleg aláírom, a Függetlenségi Nyilatkozatunkat. Nem gondolom, hogy ez megilletett volna engem, hogy én Golda Meir megérdemeltem volna ezt, hogy megérhettem, hogy láthattam ezt a napot. Remegett a kezem. Igen megcsináltuk! Létrehoztuk a zsidó államot. Akármilyen árat kell is fizetnünk érte, újra létrehoztuk a zsidók otthonát. A hosszú száműzetés véget ért. Mi, mint más népek nemzetté leszünk, és először húsz évszázad után a mi kezünkbe került a saját jövőnk . Valaki Golda elé tartotta az iratot, hogy alá tudja írni a nevét. Csak annyira emlékszem, hogy gátlások nélkül sírtam, és még arra sem voltam képes, hogy a könnyeimet letöröljem az arcomról. Megkérdezte, hogy miért sírok. Erre azt válaszoltam, hogy először is a megtiszteltetés miatt, másodszor pedig, mert eszembe jutottak, akik hiányoznak innen…akiknek sokkal nagyobb joguk lett volna, hogy itt legyenek és aláírják. Szinte kontroll nélkül sírtam.”

32 percbe telt, hogy kihirdessék annak a népnek függetlenségét, amely erre 1887 évet várt, miközben más országok földjén élt.Izrael állama megalakult – mondta Ben Gurion – ezennel vége a gyűlésnek“.

Óriási csoda az, ami akkor végbement. Ám még ugyanazon a napon öt arab állam indított háborút Izrael ellen. Ben Gurionnnak a legnagyobb gondot Jordánia okozta. A jordán hadsereget Nagy Britannia képezte ki. Attól tartottak, hogy Jordánia keresztbe megtámadja őket, kettévágja Izraelt és négy különböző fronton kell majd harcolniuk. Azzal is tisztában volt azonban Ben Gurion, hogy ezen országok vezetői féltékenykedtek egymásra. Mindegyik magának szerette volna azt a kitüntető címet, hogy ő szorította a tengerbe a zsidókat. Az arab légió vezetője egy angolok által kiképzett ember volt. Ben Gurion arra gondolt, hogy engedi Jordániának, hogy elfoglalja Izraelnek egy részét, úgy, hogy nem vágják ketté az országot. Így Jordánia bizonyos győzelmet tudhatott volna magáénak, de nem vesztett volna annyi embert. Ben Gurionnak találnia kellett valakit, aki képes arra, hogy tárgyaljon erről.

Golda Meirt arab nőnek öltöztették be és átcsempészték a frontvonalon. Sikerült elfogadtatnia a jordán katonai vezetéssel a Ben Gurion által ajánlott komromisszumot. A következő problémát Jeruzsálem jelentette. Százezer zsidó élt akkor Jeruzsálemben, ezért meg kellett találni a város védelmének módját. Egyetlen út kötötte össze felosztás utáni zsidó particiót Jeruzsálemmel. Erre az útra pedig mindehonnan arabok lestek. Ben Gurion tábornokai azt javasolták, hogy menekítsék ki a zsidókat Jeruzsálemből. ő azonban ezt a lehetőséget visszautasította, mondván, ha elveszítik Jeruzsálemet, a szívűket veszítik el.

Kitört a háború. Izrael meglehetősen jól tartotta magát, Jeruzsálem kivételével. Az arabok hamar körbefogták a zsidókat és megpróbálták kiéheztetni őket. Ben Gurion megpróbált segélyszállítmányokat juttatni a városba, de az arabok sorra megsebesítették a szállítókat. 1948 végére, 1949 elejére Jeruzsálem valóban az éhínség szélére került. Mindössze egyetlen egy konvojt sikerült eljuttatni.

Ben Gurion katonai tanácsadói átmeneti tűzszünetet javasoltak. E lehetőséget az ENSZ egyetlen tagkormánya támogatta, az Egyesült Államok. Trumanra hárult a feladat, hogy tegyen valamit. Truman azonban meglehetősen belefáradt már az egész Izraellel kapcsolatos problémába. Amerikai zsidó vezetők is megpróbálták rávenni, hogy segítse elő a tűzszünet létrejöttét. Truman visszautasította.

Izrael egyre szorultabb helyzetbe került. A megoldást ismét a képtelennek tűnő embereken keresztül sikerült elérni. Találtak egy zsidót, aki Truman szülővárosában élt és az Elnök személyes szabója volt. Megkérték őt, hogy szervezzen meg egy találkozót Trumannal a Fehér Házban.

Truman beleegyezett a találkozóba, azzal a kikötéssel, hogy Izraelről nem eshet szó. Eközben Chaim Weizman Angliából Washingtonba érkezett. Egy olyan szállodában helyezték el, amely közel volt a Fehér Házhoz. A szabó megérkezett a Fehér Házba és a régi szép napokról beszélgetett Trumannal. Végül azt mondta: “Úgy érzem, hogy nem teljesítettem volna a kötelességem Elnök úr, ha nem hoznám szóba Chaim Weizmant Önnek.” Truman kiabálni kezdett, hogy becsapta őt a szabó. Ám az kitartott és végül Truman beleegyezett, hogy találkozik Weizmannal.

Ekkorra Weizman már nagyon idős ember volt. Találkozójuk eredményeként Truman igennel szavazott, így életbe lépett egy hathetes tűzszünet. Izrael ezalatt tökéletesen felfegyverezte magát. Hat hónapon belül szétverte az arab ellenálló erőket és megnagyobbította területét.

Azzal szeretném zárni, amivel kezdtük ezt a történelmi áttekintést: Isten Igéjével:

Ésaiás 11:11-12:

És lesz ama napon: az Úr másodszor nyújtja ki kezét, hogy népe maradékát megvegye, a mely megmaradt. Assiriától, Egyiptomtól, Pathrosztól, Szerecsenországtól, Elámtól, Sinártól, Hamáthtól és a tenger szigeteitől. És zászlót emel a pogányok előtt, és összegyűjti Izrael elszéledt fiait, és Júdának szétszórt lányait egybegyűjti a földnek négy szárnyairól.”

Ámos 9:11-15:

Azon a napon felemelem a Dávid leomlott sátorát, és kijavítom repedezéseit, és felemelem omladékait, és megépítem azt, mint volt hajdanán. Hogy örökségképen bírják az Edom maradékát és mindama népeket, a kik az én nevemről neveztetnek, ezt mondja az Úr, a ki megcselekszi ezt! Ímé, napok jőnek, ezt mondja az Úr, és ott éri a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt. És a hegyek musttal csepegnek, a halmok pedig mind megáradnak. És hazahozom a fogságból az én népemet, az Izraelt, és fölépítik az elpusztult városokat, és lakoznak bennök. Szőlőket plántálnak és isszák azok borát, és kerteket csinálnak és eszik azoknak gyümölcsét. És elplántálom őket az ő földjükbe; és nem szaggattatnak ki többé az ő földjükből, a melyet adtam nékik, azt mondja az Úr, a te Istened!”

Jeremiás 16:14-15:

Azért ímé, eljőnek a napok, ezt mondja az Úr, a mikor nem mondják többé: Él az Úr, a ki felhozta Izrael fiait Egyiptom földéről; Hanem ezt: Él az Úr, a ki felhozta Izrael fiait északnak földéről és mindama földekről, a melyekbe elszórta őket! Mert visszaviszem őket az ő földjükre, a melyet az ő atyáiknak adtam.”

Epilógus

1840-ben tízezer zsidó élt Palesztinában, az első alija elején, 1881-ben már huszonhétezer. 1914-ben a második alija hullám után nyolcvanötezer, 1921-ben a harmadik alija után százezer, 1929-ben százhatvanezer, 1933-ban kétszázötvenezer, 1939-ben ötszázezer, 1948-ra hétszázezer zsidó él Izraelben. 1948-51 között újabb hétszázezer zsidó jött.

Honnan jöttek a bevándorlók? Negyvenötezer Jemenből, százhuszonkétezer Irakból. ők azok, akik Babilonban éltek 2500 éve. Líbiából harmincezren, harminchétezren Bulgáriából, száznégyezren Lengyelországból, száztizenkilencen Romániából. 1955-57 között újabb hetvenezer Marokkóból, tizennégyezer Tunéziából. 1968-74 között százezren érkeztek a Szovjetunióból, 1989-97 között Oroszországból illetve a Szovjetunió utódállamaiból hétszázötvenezren.

1992-93 között huszonötezren Etiópiából, háromezren Albániából. 1997-98 között újabb négyezer Etiópiából. Ma kb. 4.800.000 zsidó él Izraelben, ez a második legnagyobb zsidó közösség a világon.

Isten Igéje beteljesedett. Jönnek a zsidók a világ minden tájáról, hogy Izraelben éljenek. A csoda nemcsak az, hogy visszajönnek, hanem hogy Isten ezt a rengeteg féle embert mégis egy néppé ötvözi. Különböző nyelveken beszélnek. Meg kell tanulniuk az új nyelvet. Különböző szokásokkal, kulturális háttérrel rendelkeztek. Isten mégis eggyé teszi őket.

E rövid történelmi időszak alatt Izrael a Közel-Kelet meghatározó államává válik. Övé a legfejlettebb hadsereg, a legfejlettebb ipar, a legjobb oktatás és képzési rendszer a térségben. Élenjár a tudományok terén. Az egyetlen demokrácia a Közel-Keleten.

Isten egyetlen generáció alatt egy tömeget nemzetté tesz. Izrael újjászületése a legnagyobb csoda, amit a világ láthatott. Arról vitatkozhatunk a ma élő emberekkel, hogy Jesua, a Messiás feltámadott-e vagy sem. De Izrael ujjászületésnek tényével senki nem szállhat vitába. Pedig ez is olyan esemény, amelyet többezer éves próféciák előre jeleztek. Ma Isten létezésének ez a legnagyobb kézzel fogható bizonyítéka. Óriási dolog, aminek a mi generáción szemtanúja lehet.

Lábjegyzetek

1 Herzl Tivadart a róla készült híres felvétel gondolataiba merülve a Duna budapesti hídján ábrázolja.

2 Magyar nyelven ősújország címmel jelent meg

3 Az izraeli nemzeti himnusz címe annyit jelent: Reménység. Szövege a zsidó nép évezredes vágyakozását fogalmazza meg a Cion és Jeruzsálem után.