Isteni brutalitás

Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika. Ötven forrás a reformáció és a zsidóság kapcsolatának kérdéséhez. A forrásokat válogatta, fordította, a bevezetést és a magyarázatokat írta Csepregi Zoltán.
Luther Kiadó, Budapest, 2004. 224 oldal, 1650 Ft

Végre!
Többszörös öröm kézbe venni ezt a puritán kiállítású könyvet. Nemcsak a keresztény tanításoknak és egyházaknak az antiszemitizmus huszadik századi térhódításában játszott szerepéről, illetve a holokauszt idején tapasztalt szelektív zsidóellenességéről folytatott vitában születtek közhelyes, tendenciózus, leleplező vagy épp apologetikus szándékú fércművek, hanem a szellemi-teológiai előzmény egyik meghatározó időszakáról, a reformációról is. Egy evangélikus teológus most arra vállalkozott, hogy az ambivalens zsidó-keresztény viszony sokat vitatott fejezetének tárgyilagos megközelítését elősegítő elemzést és forrásgyűjteményt adjon közre.

A Luther Kiadó gondozásában megjelent kötet ötven XVI. századi forrást közöl. Értékét növeli, hogy a reformáció és a zsidóság kapcsolatát megvilágító chrestomáthiában reformáció korabeli, keresztény és zsidó szerzőktől származó vitairatok, levelek, prédikációk, rendeletek, jogi szakvélemények stb. döntő többsége eddig csak latin vagy német nyelven volt hozzáférhető. Az igen kevés lefordított részlet is többnyire csak szövegkörnyezetéből kiragadott idézettöredékként volt ismert a magyar olvasók előtt.

A protestáns-zsidó dialógus hátteréről szóló, találóan A párbeszéd és perbeszéd mezsgyéjén címmel közreadott bevezető tanulmány elegáns mértéktartással mutatja be – többek között – az egyházalapító szemléletváltásának folyamatát. A korai Luther önkritikusan és elítélően nyilatkozott a zsidók békés vagy erőszakos megtérítésére irányuló keresztény erőfeszítésekről. Igaz, a korszakban nagyhatású Reuchlin-Pfefferkorn-polémiában az előbbivel egyetértve maga is pesszimista nézeteket vallott a zsidók megtérésével kapcsolatban. Kiállt ugyanakkor a hebraisztika mind mélyebb és szélesebb körű művelése, valamint a zsidók és keresztények békés együttélése mellett. 1523-ban kiadott, Jézus Krisztus zsidó származásáról című írása nem véletlenül váltott ki figyelemre méltóan pozitív visszhangot a korabeli zsidó közösség részéről. A megfáradt, betegeskedő, idosödő reformátor viszont már megtéríteni sem akarta a zsidókat. A Dávid utolsó fiai, A zsidókról és hazugságaikról, a Sém Hamphoraszról és Krisztus családfájáról stb., című írásaiban kétségbe vonta a zsidó szöveghagyomány megbízhatóságát, ellentmondást nem tűrően szólított fel a zsidók kiűzésére, iskolák és zsinagógák felgyújtására, házaik lerombolására, pénzük és értékeik elvételére, fiatal zsidók munkára fogására stb.

A szerző meggyőzően vázolja Luther vad antijudaizmusban kicsúcsosodó véleménymódosulásának összetett társadalmi, gazdasági, teológiai, lélektani stb. hátterét. Említi a kiélezett gazdasági konkurenciaharcot a kereskedelem és pénzforgalom terén, időskori csalódásait, betegségeit, a prozeliták toborzásáról keletről másodkézből érkező híreszteléseket, valamint azt a döntő jelentoségű tényt is, hogy – kortársai elsöprő többségéhez hasonlóan – Luther hitelt adott a zsidókkal kapcsolatos közkeletű kortárs előítéleteknek és vádaknak.

Csepregi érvekkel támasztja alá azon véleményét, hogy anakronisztikus és igazságtalan a missziós parancs teológiai premisszáján alapuló krisztianizáló koncepciót valló Luthertol és kortársaitól a felvilágosodás toleranciafogalmát kérni számon. Láthatóan kétoldalú viszonyról van szó: az egyik oldalon a keresztény térítő szándék, s a kereszténység vélt felsobbrendűségét alátámasztani hivatott zsidómisszió (zsidók keresztény hitre térítése) állt, a másikon pedig a zsidó identitás megőrzésének indokolt igénye.

Betekintést nyerhetünk abba, hogy a XV. és a XVI. század fordulóján, a spanyol zsidók kiűzése nyomán lezajlott szefárd exodus kelet-európai végjátéka miként erősítette a zsidókkal szembeni bizalmatlanságot, s honosította meg Kelet-Európában is a származási alapú diszkriminációt. Tanulságos a zsidókérdés kezelését kísérő ellentmondások bemutatása. Egyrészt a zsidók bűneivel kapcsolatos előítéleteket (ostyagyalázás, vérvád, kútmérgezés) jogilag bizonyítatlan, teológiailag megalapozatlan tényként használják fel a nemritkán nagyszámú kivégzéssel záruló perekben. Másrészt nyílt teológiai és jogi vita folyt a zsidó vallási irodalom megsemmisítésének indokoltságáról és jogosultságáról. Hasonlóképp elgondolkoztató, hogy például az Ószövetséghez való visszatérés, a héber szöveghagyomány megbízhatóságáról és megsemmisítésérol folytatott vita, de még a keresztények zsidóellenességét kritizáló disputák is mennyire inkább a keresztény felekezetek közötti teológiai polémia vezérmotívumai, mint a zsidó-keresztény viszony meghatározó tényezői.

A Lutherben – tévesen – csak vagy elsősorban vad antiszemita prédikátort látók ebből a könyvből megérthetik koncepcióváltásának multikauzális hátterét. Meggyőződhetnek arról, hogy egyrészt durva zsidóellenessége nem lutheri sajátosság, hanem kortünet. Másrészt az egzegétaként, teológusként és fordítóként maradandót alkotó reformátor antijudaizmusa bár szerves, ám nem meghatározó része teológiai gondolatrendszerének. A szerző a korai Luther szellemi örökségéhez való visszatérés mellett érvelve zárásul Friedlander rabbit idézi, aki Luther megítélése kapcsán a német-zsidó Heine szavait citálta: “Nem volna igazságos nézeteinek korlátjait felhánytorgatnunk, […] még kevésbé hibáit gorombán elítélnünk; ezek a hibák többet használtak nekünk, mint ezer más ember erényei. Erasmus finomsága és Melanchton szelídsége sohasem vittek volna bennünket annyira előre, mint néha Márton testvér isteni brutalitása.”

A keresztény doktrínák – ez tény – döntő szerepet játszottak abban, hogy a zsidókat évszázadokon keresztül krisztusgyilkosként, kútmérgezőként stb. stigmatizálták. A kezdetben marginális antijudaizmus idővel a társadalom minden rétegébe mélyen beleivódott, s a közgondolkozás részévé vált. Idővel nem csupán a zsidóellenes keresztény irodalom, hanem keresztényellenes szekularizált gondolkodók írásainak, illetve a náci ideológiának a hivatkozási alapjává is vált. Műveletlen körökön túl is elfogadottá lett, s előkészítette a talajt a zsidók jogi és társadalmi diszkriminációjához. Csepregi objektív tanulmánya remélhetőleg támpontokat nyújt ahhoz, hogy az olvasók külön tudják választani a reformáció korabeli zsidóellenességet annak tragikus végkifejletu hatástörténetétől, s különbséget tegyenek a hagyományos attitudinális antijudaizmus és a faji alapú doktrinális antiszemitizmus között.

Hasonlóképp alapmű Csepregi könyve a zsidókkal kapcsolatos, szalonképesnek hitt előítéleteket valló kortárs keresztények számára. Mindaddig, amíg tovább él a keresztény felsobbrendűségbe vetett hit, akadhatnak, akik nem ismerik fel, hogy a verbális és tettleges zsidóellenességgel terhelt múlttal, a kirekesztés hallgatólagos elfogadásának bűnével való őszinte szembenézés elkerülhetetlen. Pedig a zsidósághoz fűződő barátságos és egyenrangú viszony kialakítása a keresztény öntudat és önazonosság meghatározó része.

(BRUHÁCS KINGA – Élet és irodalom)