Izrelben – magyarul IV. rész

Találkozás a Netanya-i magyarokkal

A találkozó elõtt felkészülõ megbeszélést tartottunk egymás között, imádsággal és a program egyeztetésével. Egyikünk imádságában fogalmazódott meg, hogy ez az alkalom már régóta, évtizedek óta készül az Úr terveiben. Megalapozza 30 év barátság, és ez idõ alatt kiépült kölcsönös tisztelet. (izraeli barátaink és az idõs magyarok között).

Mi magyarok Radnóti verseibõl, Elie Wiesel: Éjszaka címû regényének bevezetõjébõl készültünk, és a magyar csoport elõzetes kérése alapján a Szól a Kakas már címû dallal. Érdekes módon, mind a Nyolcadik ekloga, mind a Wiesel könyv bevezetõje, mind pedig a Szól a kakas már megfogalmaz egy csodálatos reménységet a sötétségbõl, a pusztulásból. Radnóti ezt így írta meg, a halála küszöbén 1944-ben, Lager Heidenauban, Zagubica fölött a hegyekben„… mert eljön az ország, amit ígért amaz ifjú tanítvány, rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat. Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra, már születendõben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak, lásd az az ország. Útrakelünk, gyere. Gyûjtsük össze a népet, hozd feleséged, s mess botokat már.” Éreztük, hogy csak az Úr és az Õ feltámadásának ereje az, ami fényt hozhat azokba a kimondhatatlan emlékekbe, amiket ezek az idõs emberek szíveikben, elméjükben hordoznak. Isten ígéri az Ezékiel könyvében, hogy „Kihozlak sírjaitokból, én népem”. Jézus mondja a Jelenések könyvében: Nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. Bár mindent meg kell tennünk emberileg, hogy a pusztítás e sötét munkájának nyomait vigasztaljuk, a sebek gyógyulását segítsük. De Isten az egyedül, aki természetfeletti gonosz munkáját természetfeletti gyógyítással érinteni tudja.

Szeretet-folyók

Ötvennél is többen gyûltek össze, mint kiderült, kéthetente tartott alkalmukra. Nagy meglepetésünkre egyikünk azonnal talált valakit, akinek családneve azonos az övével. Sajnos nem voltunk elég gyorsak, hogy lencsevégre kapjuk, amikor Károly bácsi elõvette megsárgult családi fotóit és megmutatta õket, remélve, hogy egy eddig nem ismert rokonára bukkant. David, izraeli zenész barátunk ivritül elmondott bevezetõjében röviden vázolta a Dániel csoport mibenlétét, céljait, és hogy e célok hoztak most is ide minket. Röviden mi magunk is bemutatkoztunk. Mint késõbb az egyik idõs bácsitól hallottuk, mindennek nagyon örültek, amit mondtunk, de különösen Zoli egyszerû, de hiteles szavai jelentettek a legtöbbet nekik. „Azért jöttünk, mert szeretünk benneteket.” Amikor megfogalmaztuk, tudjuk: milyen nagy adóssága van Magyarországnak feléjük, egyetértõen bólogattak. Amikor elénekeltük a „Szól a kakas már” címû éneket, bekapcsolódtak. Különös érzés vett erõt rajtunk a találkozó elõrehaladtával: mintha egy folyóban úsznánk, vize frissítõ és sodra erõteljes: csak késõbb tudtuk megfogalmazni, hogy ez a folyó a szeretet. A szeretet és elfogadás légköre nyilvánvaló volt. A ránk szabott 20-25 perc után keletkezett kis szünetben szétosztottuk az otthonról hozott kis marcipán szíveket és igekártyákat. Az alkalom végén láttuk, hogy csak 2 helyen maradt ott az asztalon a kártya, a többiek hazavitték õket.
A program második részében David és felesége énekeltek Izrael hagyományos énekeibõl és saját dalaikból. Itt is sokan bekapcsolódtak, tapssal, mozgással és énekszóval. Már e második rész közben elindult a személyesebb beszélgetés, címek cseréje. A végén többen kifejezték, örömüket afelett, hogy ilyen emberek is vannak Magyarországon. Megköszönték szíveikhez szóló szavainkat és mondták, hogy várják a folytatást, bármikor örömmel látnak minket alkalmaikon.
Az egyik idõs azért hívta asztalához egyikünket, hogy megbeszélje, hogyan találkozhatnánk Budapesten, ahová a közel jövõben érkezik. Este 9 körül indultunk a már kiürülõben lévõ helységbõl, egy rövid vacsora és néhány órás alvás után – a repülõtérre.

Újra Budapesten … a Blaha Lujza téri Nemzeti Szállóban

…jött létre a találkozó Yehuda bácsival, a Netanya-i csoport e fent említett tagjával. „Szavakba nehezen foglalható szívélyes szeretete azonnal visszarántott abba a mélységbe és békességbe, amiben napjainkat Izraelben töltöttük, és azonnal megfeledkeztem a magyar életbe való visszaérkezés és a mindennapi terhek visszavételének kellemetlen perceirõl.” Hamarosan kiderült a beszélgetésbõl, hogy a Felvidéken született, iskolai pályafutása azzal végzõdött, hogy 13 évesen az iskolája igazgatója felállította az összes zsidó tanulót és ennyit mondott nekik: Takarodjatok! Az iskolából az út Birkenauba, majd onnan Buchenwaldba vezetett. Csendes, meleg hangon, töprengõ tekintettel tárta fel, milyen mély tudathasadásban töltött életébõl sok-sok évet. Senkinek nem mert beszélni az elméjébe zárult emlékképekrõl, mert õ maga is kezdte kétségbe vonni, hogy mindez tényleg megtörtént-e, tényleg látta-e azokat az emberi szavakkal le nem írható iszonyatokat. Csak akkor kezdett történeteirõl beszélni, amikor Izraelben a munkatársai rájöttek, miért nem eszik együtt velük a kávészünetben. Amikor kérdezni kezdték, és amikor mások történeteit is hallani, olvasni kezdte, akkor vált világossá számára, hogy emlékei valóságosak, és vele történtek, és ezeket papírra vetette.

Részlet a könyvbõl:

1944 karácsony – „Nehéz napi munka után fáradtan, félig meztelenül, dideregve a hidegtõl, tébolyultan az éhségtõl meneteltünk a facipõs, lefagyott lábainkkal a Birkenau körüli erdõkbõl, ahol dolgoztunk, a Budy-i láger felé, ahol az éjszakát töltöttük. Utolsó csepp erõnkkel vonszoltuk magunkat, s egyetlen vágyunk, hogy „muzelman” testünket a deszkapriccsre letegyük. E vágyunk nem teljesült. Megérkezve Budy-ba, nem a barakkjainkhoz vezettek, hanem az SS és Wermacht katonák lakóépületeikhez irányítottak minket. Szobáikban már álltak a szépen feldíszített és kivilágított karácsonyfák. Bennünket zsidó heftlingeket, még véletlenül sem ünnepi vagy éjféli misére irányítottak a feldíszített karácsonyfás termekhez. Elhangzott a parancs, felsúrolni az összes helységek mocskos, piszkos deszkapadlóit.
A téli jéghideg vízzel, súrolókefével a fagytól sebes kezünkben, térdre ereszkedve, a vízzel felöntött padlón elkezdtük a padló sikálását. E közben az SS és a Wermacht katonák azzal szórakoztak, hogy hol ütöttek-vertek és rúgtak belénk szöges talpú csizmáikkal, hol karácsonyi dalokat énekelve dicsõítették a Jézus Krisztust. De nem nagyon szégyenkeztek mind a kettõt együtt csinálni. Ütni-verni minket és énekelve dicsõíteni Jézus Krisztust.”

…. folytatás következik