Izraelben – magyarul VI. rész

Következő utunkra 2007 októberében került sor.
Szívet melengető volt az utcába fordulni, ahol a kis magyar klub működik, még inkább, hogy régi barátunk, Jehuda bácsi már a kapunál strázsált, nehogy elmulassza érkezésünket.  Azonban a Netanya-i magyar klubban a találkozón való részvételünket meghatározta a tudat: amíg mi együtt vagyunk a meghitt légkörben, Józsi bácsi válságos állapotban a közelünkben található Laniado kórházban fekszik. – Utunk váratlan és megrázó fordulatáról, Gallai Józsi bácsi különös, sorsszerű búcsújáról földi életétől a Szent Városból nemcsak mi magunk írtunk és emlékeztünk. Cikk jelent meg róla az Új Kelet című izraeli magyar lapban. Írtak róla a budapesti zsidó újságban, az Új Életben is. –
A találkozónak rajtunk kívül másik vendége is volt Magyarországról, Asbóth József, a Duna Televízió munkatársa. A Duna Televízió adása Izraelben jól fogható, az Asbóth József által vezetett „Kívánságkosár” pedig az izraeli magyar idősek egyik kedvenc programja. A neves magyar vendég meghatottan mesélte el, hogy keresztényként hogyan lett a Duna Televízió  zsidó vallási műsorának vezetője, és hogy mostani, életének első izraeli útja régi, régi vágyát és álmát teljesíti be.
Már a klub-találkozó előtti telefonos beszélgetésből kiderült, hogy a „Szól a kakas már” ismét a kívánságlista élén áll: valahogyan újra szerették volna hallani a résztvevők a régi magyar zsidó dallamot. A Józsi bácsi megbetegedése miatti nehéz órákban nem nagyon volt lehetőségünk, hogy kottát, gitárt szerezzünk. Egy dolog azonban nagy segítségünkre volt. Még Magyarországon leírtuk annak a nagyszerű versnek a szövegét, amelyet 2003-ban, egy, a Dániel csoport által szervezett Holokauszt megemlékezésen Hegedűs D. Géza megrendítő tolmácsolásában hallottunk, Szól a kakas már címmel. Köszöntőként, szeretetünk jeleként ezt a verset olvastuk fel. Ekkor tudtuk elmondani azt is, mi is történt csoportunkban Józsi bácsival, és hogy aggódunk állapota miatt.

A csoport idős tagjai egy emberként álltak mellénk a nehéz helyzetben. Julika néni pillanatok alatt otthont talált, ahonnan naponta együtt látogatta férjét a házigazda Kertész Lilly nénivel, aki több mint 20 kilométeres távolságból naponta vitte be a kórházba, tolmácsolt héberre, látta el Julikát otthona minden kényelmével és mindenek előtt bátorító szeretetével. Ő volt az, aki a legnehezebb pillanatban is Julika mellett volt: a változhatatlan halálhír pillanatában. Ő volt az aki, arra emlékeztette a fájdalomba dermedt Julikát: az Örökkévaló kegyelme és bölcsessége vol az, ami férjét Jeruzsálem ragyogó fényéből vitte magához. Az ezt követő összetört napokban Julika egy másik szívét és otthonát megnyitó asszonynál lakott: Egerváry Vera asszonynál, az Új Kelet egyik munkatársánál.

E két nagyszerű asszonyt azóta személyes jó barátnak mondhatjuk. Vera gyakran jár Budapesten, legutóbb a Zsidó Nyári Fesztivál kapcsán járt nálunk, egy, az orosz munkaszolgálat rettenetes napjaira emlékező könyv budapesti megjelenésében volt fontos szerepe. Egerváry Vera egy másik jelentős válogatása a „Zsidó sorsok”. Kertész Lilly néni is megírta megrázó könyvét a saját halálmenetéről Bergen-Belsen, Auschwitz és Bréma rettenetes napjairól. A könyv címe: „És a lángok mindent felfaltak.” Megismerkedésünk óta velük is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Számomra az egyik Lilly nénivel folytatott beszélgetésünk maradt meg a legnagyobb erővel: azt próbáltam megérteni, mi is köti őt, és sorstársait Magyarországhoz. Hiszen olyan szépen beszélnek magyarul! Hiszen izraeli otthonaikban magyar könyvtárak, magyar szó, magyar barátok, magyar tv adás! Kutató kérdéseimre Lilly néni egy személyes történettel válaszolt. Felvidéki otthonukban, mesélte, az 1920-as években ugyanazokat a Trianon veszteségét fájlaló dalokat énekelték, mint minden más magyar. Az iskolában szavalatokat mondott kislányként, amik a magyar haza szeretetéről szóltak. Édesapja, mint oly sok más magyar zsidó, harcolt a magyar hazáért az Elsõ Világháborúban. Amikor 1944-ban Egerből elindultak a szörnyű vonatok, a marhavagonban a 19 éves Lillyke édesapja a ruhájára tûzte a világháborús érdemérmeket. A magyar haza soha nem fogja engedni, hogy elvigyék őket: ez a meggyőződés hajtotta, amikor az agyonzsúfolt vagonokban egyenruhájára tűzte érmeit. Lilly néni édesapját nem a túlzsúfolt vagon, a higiénia és a víz hiánya súlytotta le, hanem amikor a vagon átgördült a magyar határon, amikor a szeretett haza a halálba veszni hagyta egykor hűséges alattvalóját! Talán az ő magára maradt csalódása és keserűsége sok ezer társának érzését írja le. Talán ezért viseli az Auscwitz-i táborában található magyar barakk „Az elárult állampolgár” címet.