Izraelben-magyarul V. rész

Három hetes izraeli önkéntes munka után 2007. augusztus 19-én érkeztem Netanyára. Alig két hónap telt el legutóbbi látogatásom óta, amikor megismerhettük a helyi magyar klub tagjait. Már akkor elhatároztam, hogy következő alkalommal Klári néni és Imre bácsi meglátogatásán túl, szeretnék személyesen találkozni újdonsült idős magyar zsidó barátainkkal.

10 nap története…

Megérkezésemkor elkezdtem telefonon felvenni a kapcsolatot azokkal, akik legutóbbi találkozásunkkor megadták elérhetőségüket. Sikerült időpontokat egyeztetni. Szinte minden napra jutott egy vagy két találkozó, de az élet is szervezte a programomat. Így futottam össze „véletlenül” Netanya főterén Berkovits Yehudával, akinek könyvéből az előző részben idéztünk. Ebből a „véletlen” találkozásból maratoni, közel öt órás beszélgetés kerekedett ki, de csak azért ennyi, mert Joszi bácsi, a Klubvezetője és felesége már vártak rám otthonukban, ahol nagy szívélyességgel fogadtak.

Nagy öröm volt számomra, hogy a Dániel Csoportot képviselve Joszi bácsinak beszélhettem elkötelezettségünkről. Lehetőségem nyílt arra is, hogy átadhassam nekik tevékenységeink ismertetőjét és a szolgálatunk kezdetét jelentő levelet, amelyet 2000-ben Chanuka idején ünnepélyes keretek között adtunk át Izrael Állam Nagykövetasszonyának.

Meghatározó élmény volt, hogy közelebbről megismerhettem Dr. Garai-t, akinek kalandos élettörténetén és precízen összeállított fotógyűjteményén keresztül szinte megelevenedett a háború utáni cionista mozgalom, Izrael államának születése, és harcai az életben maradásért. A Zsámboki házaspárral történt találkozás is igazi megtiszteltetés volt. Személyükben olyan csupa szív embereket ismerhettem meg, akik nagyon aktívan vesznek részt a testvérvárosi kapcsolatok ápolásában és a kultúra segítségével hidat vernek Izrael és az Ó-haza között. Találkozhattam a vagány és örökifjú, mindig újabb és újabb terveket szövögető Tiborral, majd Miki bácsival, kinek élettörténete külön tanulmány. Mondanom sem kell, hogy azonnal megosztotta velem élettapasztalatából fakadó szeretetteljes bölcs tanácsait. Mégis, talán a legfontosabb találkozás – számomra – Karcsi bácsihoz kapcsolódik.

In memoriam Karcsi bácsi…

Két hónap telt el legutóbbi találkozásunk óta, amikor is Karcsi bácsi nagy örömmel és várakozással konstatálta, hogy talán rokonok vagyunk, hiszen ritka családnevünk azonos! Sajnos azonban akkor nem volt időnk arra, hogy ennek a lehetőségnek a végére járjunk. Ezért őt mindenképp szerettem volna meglátogatni a rendelkezésemre álló 10 napban. Így hát nagy öröm volt számomra, amikor végre eljutottam Karcsi bácsihoz Ibolya nénivel közös otthonukba. Karcsi bácsi mesélt az erdélyi évekről, családjáról, majd a nagybányai munkaszolgálatról – Lukács főhadnagyról, aki már 1944 március elején azt mondta neki egy személyes kihallgatás során, hogy nemsokára jön a Sztójai hatalomátvétel és deportálni fogják a zsidókat. Megdöbbentett, és elgondolkoztatott ez történet- március elején már tudták a magyar hadsereg egyes tisztjei, hogy mi fog történni, hogy bevonulnak a németek ??! Beszélt az odaveszett rokonságról, arról hogy szinte senkije…. és most itt vagyok én, talán egy rokon! Nagyon megindító volt számomra ez a találkozás, ezért elhatároztam hogyha tehetem, a hátralévő pár nap egyikén ismét meglátogatom Karcsi bácsit, és így is tettem. Következő látogatásomkor izgatott, csillogó tekintettel kért meg, hogy Magyarországra megérkezve feltétlenül küldjek neki régi családi fotóinkból, hiszen ha rokonok vagyunk……. majd kissé remegő kézzel elővett egy csomagot és szeretetteljes tekintettel átnyújtotta. Egy imasál volt. Majd hozzáfűzte: – fontos az imádkozás és fontos az is, hogy legyenek mindig olyanok, akik ezt teszik !

Pár hete hallottam a megrendítő hírt, hogy Karcsi bácsi elköltözött, az Örökkévaló magához vette szellemét. Eltűnődtem és visszaemlékeztem találkozásainkra. Talán most értettem meg igazán, hogy milyen mély és szívhez szóló üzenete volt annak az imasálnak. Ö már akkor eldöntötte a szívében, hogy mi rokonok vagyunk! Azt hiszem ezt akarta a tudtomra adni ezzel az ajándékkal.

Klári néninél és Imre bácsinál…

Újra náluk, a csendes és békés kis halászfaluban. Mindig különös élmény együtt lenni velük a hűvös nappaliban. Egyszerre örömteli volt ez a találkozás és közben mégis átlengte valami szomorúság, mivel Imre bácsi állapota nem javult és láthatóan Klári néni sem olyan mozgékony mint volt.
Mindig nagy élvezettel hallgatom történeteiket, a kalandos útjukat Izraelbe a háborút követően, egy új élet felépítésének eseményeit, állomásait. Bámulattal tölt el lelkesedésük és szenvedélyük új hazájuk iránt. Mikor mesélnek, látom újra fellobbanni szívükben azt a pionír szellemet, amely által felépült ez az ország. Majd együtt ebédelünk, és késő délutánig beszélgetünk az élet nagy dolgairól. Imre bácsi állapotáról elmélkedve belenéztünk abba a videó filmbe, amelyet ajándékba vittem számukra. Jesua élete című film – ivritül. Azt a részt választottam ki, amikor Jesua „Ábrahám leányát” oldozza fel a betegség kötelékéből, amely már évek óta gyötörte az asszonyt. Megkérdeztem Imre bácsit, hogy imádkozhatom-e érte, mint „Ábrahám fiáért” és gyógyulásáért. Meghatódottan mondott igent! Az imádkozást követően Klári néni a tőle megszokott huncut mosollyal hozta elő az újabb témát. Legutóbbi találkozásunkkor tiszteletbeli unokájának fogadott, ezen viccelődve azt mondta, hogy gondolkodott a dolgon és mivel ő nem annyira öreg (84), úgy gondolta, hogy inkább legyek az ő fogadott fia, ha elfogadom.

seTermészetesen ezt a megtiszteltetést csak elfogadni lehetett, de úgy gondoltam, hogy valamit adnom kell Klári néninek emlékül, annyira aranyos volt. Az önkéntes munka során kaptunk egy kitűzőt, amelyen kék alapon, aranyszínű stilizált   dávidcsillag volt virágból formázva, valamint egy felirat: “Izrael Szolgálata” héber kezőbetüivel. Ezzel „tüntettem ki” azt az idős asszonyt, aki 1948 óta valódi önkéntesként adta fiatalságát és életét, építve ezt az országot, Izraelt.

….folytatás következik