Helmuth Eiwen szolgálata az Izrael Kongresszuson 2009.05.01-03. II. rész

Ézsaiás könyvében áll egy Ige, ami biztosan megszólított már mindenkit, az itt ülõk közül. De ha pontosan elolvassuk,akkor látjuk,hogy elsõsorban nem hozzánk szól. Elsõsorban Izraelre értendõ.

„És most, oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtõd, és a te alkotód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ésa. 43,1)

Ez kinek szól? Izraelnek. Ez egy elképesztõ szeretet, amit nekünk érzékelnünk kell, mert mindenek feletti jelentõsége van. Isten mondott valamit errõl a néprõl, aminek mindenek feletti jelentõsége van. Ez azt jelenti, hogy Õ tulajdonába vette ezt a népet, rátette a kezét, és azt mondta: ’Ti az én személyes tulajdonom vagytok.’ Nekünk, a nemzetek keresztényeinek ebben az értelemben kell errõl tudomást vennünk, hogy Õ e népet tulajdonába vette. Mihez? Mi az oka annak, hogy tulajdonába vette? Mi a terve az Õ személyes tulajdonával? Mert ha terve van, akkor keresztül is viszi. Véleményem szerint az Ézsaiás könyvének 43. fejezetének 10. versében van legjobban összefoglalva, hogy Izrael elhívása, kiválasztása mit jelent. Mihez választotta el Isten ezt a népet minden nép közül? E versben azt mondja: „Ti vagytok az én tanuim…”1 Talán ez a legjobb szó, amivel el tudjuk magyarázni, hogy mi Izrael elhívása. ’Ti – és ezt az egész népnek mondja – kivétel nélkül, ti vagytok az én tanúim.’ És ezt ismét magától mondja Isten. Nem azt mondja, hogy Izraelnek egy része az Õ tanúja, és a többi nem. Habár Istennek természetesen nem mindegy, hogy a nép hogyan reagál. Magától értetõdik, hogy nem mindegy. Lehetséges, hogy ma egy másik népbõl több tanúja van, mint a saját népébõl, de alapvetõen ezt Isten mondta ki: ’Ti vagytok az én tanúim.’ Hogy akarjátok-e, vagy nem, hiszitek-e, vagy nem – ’ti vagytok, mert erre hívtalak el benneteket.’ Ez is mutatja, mi a mondanivaló ebben az Igében.

Ha ebben az összefüggésben olvassátok az Igét, akkor rájöttök, hogy Istennél népek nagy összegyülekezésérõl van szó. Isten minden népet összehív a földrõl, köztük Izraelt is – ez egy óriási gyûlése a népeknek. Ennél az összegyülekezésnél megkérdezi Isten a népeket, a nemzeteket, ki tud közületek az élõ Isten tanúja lenni? (Ésa. 43,9) Ki tud tanú lenni arra, amirõl Isten korábban beszélt és most teljesített? Ki tud a nemzetek közül tanú lenni? És senki nem tud válaszolni. Itt ad Isten választ:
„Hozd ki a vak népet, a melynek szemei vannak, és a süketeket, a kiknek füleik vannak!” (Ésa. 43,8)

Ebben az összefüggésben áll itt az Ige. Izrael nagy részének szemén fátyol van, de van egy szent maradék. De azokat is szeretnünk kell, akik nem hallották meg, és követték Isten hangját. Õk is Isten által felhasznált tanúk lesznek. Miért? Mert Isten mondta: ’Ti vagytok az én tanúim.’ Akkor is, ha vakok vagytok és süketek. Ez nem teszi elfogadhatóvá Izrael népének vakságát és süketségét, mindannyiuknak meg kell térni, és bûnbánatot kell tartani, nem errõl van szó. Én Isten oldaláról beszélek: Õ döntötte ezt el! Erre esküvel kötelezte magát: ’Ezt a népet, mint egészet felhasználom, hogy tanú legyen.’
Van a 43. fejezetben egy Ige, ami nekem személy szerint a legszebb Ige, mert ábrázolja Izrael elhívását, és a tanúkénti szerepét.
„Szolgám vagy te, Izráel, a kiben én megdicsõülök.” (Ésa. 49,3) Ezt engedjük be a szívünkbe! Ki érzi közel magához Isten szívét? Engedjük munkálkodni azt az Igét: „Szolgám vagy te, Izráel, a kiben én megdicsõülök.”Ez Isten terve, fel akarja használni eszközként Izraelt, hogy magát megdicsõítse. Elsõsorban nem Izraelrõl van szó. Nem Izrael megdicsõülésérõl. Izrael eszköz Isten megdicsõülésében. Ismertem egy csodálatos Messiás-hívõ zsidó asszonyt Magyarországról, aki már sok éve meghalt, õ mondott egyszer egy mondatot, amit soha többé nem felejtettem el. Néhányan talán ismeritek is, azt mondta:
’Izrael az ablak Isten dicsõségére…’ Ezzel mindent elmondott. ’Izrael az ablak Isten dicsõségére…’ Nem a dicsõség, az ablak. De ezt az ablakot nyitotta meg Isten, és nem mást. Nincs semmilyen más ablak a földön, amit a mennybõl nyitottak ki, és amely így visszatükrözné Isten dicsõségét, mint Izrael. Mint az egész Izrael. Nemcsak az Ábrahámtól Jézusig tartó Izrael, hanem az az Izrael is, amelyik Jézustól a második visszajöveteléig áll fenn. A történelem Izraellel fejezõdik be, vele fogja elérni a csúcspontját.
Errõl fogunk hallani ezekben a napokban. De értsük meg, minden idõkre érvényes ez az Ige, nemcsak egy bizonyos idõre, ahogyan sokan megfogalmazták. ’Izrael az ablak Isten dicsõségére…’
Senki közülünk nem tud soha semmit felismerni Istennel kapcsolatban, az õ dicsõségére vonatkozóan, kijelentéseivel kapcsolatban, ha nem ezen az ablakon keresztül nézzük. Ha egy másik ablakon keresztül akarunk Rá tekinteni, nem fogjuk felismerni. Isten egy ablak mellett döntött, amin keresztül kisugározza dicsõségét. Ez az ablak Izrael.
Itt tehát nem arról van szó, hogy Izrael megdicsõül, hanem Isten megdicsõülésérõl. És arról, hogy az Õ döntéseit, az Õ útjait elfogadjuk. Ha Isten azt mondja, hogy ez az én népem, akiben megdicsõülök, akkor akarjuk azt elfogadni. Akarjunk ugyanazzal a szeretettel, amivel Isten küzd értük, mi is küzdeni. Ha ezeknek a napoknak feladatuk van, akkor ez az, hogy az Isten szívében lévõ szeretet, amely a mi szívünkben szunnyad, fellobbanjon.
Gyúljunk lángra valódi szeretettel Isten népe iránt, és nem dicsõíteni kell a népét, hanem szeretni. Nekünk nem Izrael-rajongóknak kell lennünk, ez egészen más. Nekünk szeretetre van szükségünk e nép iránt. A tanú szerepkörrel kapcsolatban – ami Izrael elhívása, és ami még kevéssé jellemzi – különbözõ nézetek vannak. Hogy miként válik Izrael az élõ, és három Személyként megjelenõ Isten tanújává ezen a világon? Nagyon röviden három dologra hívnám fel a figyelmet, bár sokkal többet lehetne errõl beszélni. Az elsõ: Izrael olyan módon tanú, hogy tanúságot tesz Isten természetének kinyilatkoztatásával, és hozzá tartozik ehhez az emberi természet is. Tehát Izrael tanúságot tesz Isten természetének kinyilatkoztatásával, és az emberi természetnek is tanúja. Isten természetérõl Ábrahámtól fogva egy történet íródott, egy lenyomatot hagyott hátra errõl ez a nép. Isten gondját viselte ennek a népnek, beszélt ehhez a néphez úgy, mint semmilyen más néphez. És tudtukra adta, hogy ki Õ, milyen Õ, mit gondol rólunk, emberekrõl, és mit szeretne tõlünk. A mód, ahogy ezzel a néppel cselekedett, ahogy bánt velük, abból a természetét meg tudjuk ismerni. Csak ki kell nyitnunk a Bibliát. Honnan ismerjük fel Isten természetét? Az Izraelhez intézett beszédeibõl, az Izraellel való bánásmódjából, az Izraellel szembeni viselkedésébõl. Beszélt ehhez a néphez úgy, ahogy semmilyen más néphez. Ezért mondja a Zsidókhoz írt levél bevezetõje: “Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó idõkben szólott nékünk Fia által.” (Zsid. 1,1)
Isten természetének legteljesebb kinyilatkoztatását a Fián keresztül adta. De a Fia zsidó volt. A kinyilatkoztatást emberként mint Izrael népének része végezte el. Ha mi Jézus zsidóságát letagadjuk, az olyan, mint egy ostorcsapás az Atya arcán, aki zsidóként engedte Õt megszületni.
Zsidóként élt a népe között, zsidóként tett tanúbizonyságot, mert Isten úgy döntött, hogy Izraelen keresztül jelenti ki magát, ezért volt Õ emberként Izrael szülöttje.
Másodszor: Izrael tanúságtételénél nemcsak arról van szó, hogy Isten a természetét kinyilatkoztatta rajtuk keresztül, hanem az emberi természetet is feltárta. Az évszázadokon keresztül adott reakciókkal, amivel Isten hívására, beszédeire, Igéire válaszoltak. Az elutasításukban, a bûnösségükben, és sok más dolgukban felismerjük azt, hogy mi milyenek vagyunk. Isten az ember természetét is nyilatkoztatta azokon keresztül, akik e néphez tartoznak, azt, hogy kik vagyunk mi? Kiderül, hogy bûnösök vagyunk kezdettõl fogva, velõnkig romlottak. Ezért nem tudjuk Izraelt dicsõíteni, mert pontosan olyan bûnösök, mint mi. Másrészt Izrael bûnei nem szolgálhatnak alapul arra, hogy ujjal mutogassunk rájuk, hanem tükörképül álljanak elõttünk, hogy kik vagyunk mi. Ehhez is szüksége volt Istennek Izraelre, hogy -úgymond – számunkra feltárja, hogy kik vagyunk mi. Az elsõ tehát – Izrael tanúsága abban áll, hogy Isten természetét kinyilatkoztassa, és az ember természetét. A második: Izrael tanúsága abban áll, hogy õ Isten tanúja az egész üdvtörténet folyamán. Minden, hangsúlyozom, minden, amit Isten a világ üdvéért tett, Izrael által tette. Ez azt jelenti, hogy Izrael a színhely és az eszköz. Színhelye és eszköze Isten szentségének e földön. Nincs semmilyen üdvtörténeti esemény, ami ne állna összefüggésben Izraellel mint országgal, vagy Izraellel mint néppel. Színtér és eszköz – ez Izrael. Jézus megfeszítése, Jézus feltámadása, Jézus mennybemenetele, mind Izraelben történt. De ezzel még nincs vége, Isten üdvtörténete még nem fejezõdött be. Az üdvtörténet Jézusban elvégeztetett, de nem
teljesedett be. Ez egy hatalmas különbség. Jézus által minden elvégeztetett, ehhez nincs mit hozzátenni. De amit Jézus tett értünk, annak egy folyamaton keresztül növekednie kell, és a kiteljesedésbe vezetni. Be fog következni a kiteljesedés, amit Isten szentségében ennek a világnak szán és az Õ népének. Ezen alapszik a jelenünk és fõként a jövõnk – Izrael újra él. A színhely és az eszköz Isten kezében van, hogy végbevigye a beteljesedést. Ezért szükséges és fontos, hogy erre a népre tekintsünk évszázadok után. Amikor eljön az idõ, és Izrael ismét a színpadra áll, a világ színpadára, és Isten cselekedni fog velük még egyszer úgy, ahogy még soha korábban. Az egész nép meg lesz mentve, és akkor kapja az utolsó elhívását. Izrael még nem kapta meg az utolsó feladatát, amivel népként meg lett bízva. Ez még be fog következni! Ha ez meglesz, akkor valósul meg, amit Pál mondott: „…micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból?”2 (Róm 11, 15)
Ez robbanásszerû áttörés lesz az életbe – elképzelhetetlen, ami a történelemben még sohasem volt.
Nem mellékes dolgokról beszélünk, ha Izraelrõl szólunk. Az emberiség üdvözítésének történetérõl beszélünk, és Izrael a színtér és az eszköz ebben. A harmadik, ami Izrael tanúságával kapcsolatos, hogy nemcsak színtér és eszköz, amit Isten felhasznált, hanem Izrael a szentség közvetítõje is. Tehát a hírhozó. Jézus azt mondta, hogy az üdvösség a zsidóktól jön. Nem azért, mert a zsidók hozták létre az üdvösséget, ezt Jézus tette, de õk eszközök voltak, és nemcsak eszközök, hanem az elsõk is, akik az üdvösség e csodálatos hírét, Jézus Krisztus evangéliumát elvitték. Nemcsak a saját népüknek, hanem az egész világnak. Izrael minden tagjának, akiknek a szemükrõl a hályogot eltávolította akkoriban, amikor keresztre feszítették és feltámadt, ahogy a hályogot eltávolította a szemekrõl, az elsõ apostolok, az elsõ keresztények egy színtiszta zsidó gyülekezetet láttak Izraelen belül. Õk voltak az elsõk, akik abba az új szövetségbe beléptek, amit Isten Izraelnek felkínált, és természetesen az elkövetkezendõkben az egész világnak.
De õk voltak az elsõ tanúk, akiknek ez a csodálatos evangélium adatott. Nekik kell megköszönnünk, hogy megnyitották a szájukat, és ha kellett, az evangéliumért halálba mentek. Ezt tõlük kaptuk. Ebben a dologban tanúskodtak, és nemcsak akkoriban, hanem ma is. Most egészen megújulva a Messiási mozgalom létrejöttével, ismét itt vannak – a szent maradék.
Amit Isten minden idõben fenntartott annak biztosítékaként, hogy az Õ szövetsége Izraellel nem ért véget. A szent maradék bemegy oda, amirõl Pál azt mondja, ’és egész Izrael meg lesz mentve.’ Ez a beteljesedés. Ezután Izraeltõl, mint hírvivõtõl el fog indulni valami, ami összehasonlíthatatlan az egész egyháztörténelemmel és a világtörténelemmel.3 Az egész pedig arra irányul, hogy Jézus megdicsõüljön. Biztosan ismeritek e három fejezetet, a Róma levél 9-11. fejezeteit. Ezekben Pál csodálatos módon mondja el Istennek ezt az összehasonlíthatatlanul egyedi útját Izraellel.
Mit tesz e fejezetek végén? E fejtegetések végén dicsõséget ad Istennek, magasztalja, mert tudja, hogy Izrael minden útja, a világ üdvözítése arra szolgál, hogy Isten megdicsõüljön:
„Óh Isten gazdagságának, bölcseségének és tudományának mélysége!” (Róm. 11,33) „…õ reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsõség mindörökké. Ámen.” (Róm 11,36)
Minden Isten megdicsõülését szolgálja! Pontosan ezekben a fejezetekben (Róm 9-11) látunk valamit, ami számunkra nagyon fontos, és meg kell említenem ezeken a napokon, mint alapvetõ dolgot. Mert ezekben a fejezetekben Pál csodálatos módon magyarázza el, hogy mi, hívõk a nemzetekbõl, miként lépünk rá erre az üdvtörténeti útra. Itt ismét meg kell valamit értenünk, hogy mi volt Isten döntése. Nem egy olyan út ez, amit mi választottunk – az én esetemben biztosan nem így volt. De Isten így döntött, és ez a fontos. Elmondja Pál az olajfa csodálatos példázatát. ….folytatás következik