Lusztig Józsefre emlékezünk, a cfáti magyar zsidó múzeum alapítójára

lusztig_jozsefAki ültetett már fát, az tudja, mennyi minden kell ahhoz, hogy gyökeret eresszen, majd árnyat vagy épp gyümölcsöt adjon. Ha minden adott, akkor persze ez nem ördöngös dolog, de akadnak olyanok, akik nem egyszerűen fát ültetnek, hanem – a józan ésszel és a természet törvényeivel szembemenve – oázist teremtenek. A Magyar Nyelvterületrôl Származó Zsidóság Emlékmúzeumának alapítója, Lusztig József egészen biztosan ilyen eltökélt „közösségi kertész” volt. Hogy lehet a semmiből múzeumot létrehozni? Miként lehet egy egész közösség központjává válni? Sőt, hogy a fenébe lehet a Közel-Kelet közepén valóságos kis magyar szigetet építeni?! – ilyesféle kérdések egészen biztosan felmerültek azokban, akik elzarándokoltak Cfátra, a „magyar múzeumba”. Abba a kicsi, de annál gazdagabb és beszédesebb intézménybe, amely a most elhunyt Lusztig József és özvegye, Éva vezérletével jött létre a 80-as évek legvégén.

Az ő kitartó önkéntes munkájuk nyomán ma Izraelben van Nagy-Magyarország utolsó élő darabja, annak a sokszínű magyar zsidóságnak a letűnt hazája, amelynek Trianon, majd a kirekesztő gyűlölet, az államilag irányított jogfosztás és végül a gázkamrák felé induló vonatok vetettek brutálisan véget, hogy aztán ami megmaradt, azt a kommunizmus porlassza el. De Cfáton, a hegy tetején – mint valami ottfelejtett hósapkába rejtett időkapszulában – szívós munkával begyűjtöttek minden kis apró puzzledarabot, amit az alijázó magyar zsidók az elmúlt száz évben magukkal hoztak a Kárpát-medence minden sarkából, ahová a gyökereik kötötték őket. Az így létrejött rendkívül eklektikus gyűjtemény hű keresztmetszetet ad az Izraelbe szakadt magyar zsidók kulturális hagyatékáról. A szépen restaurált tokaji zsinagóga tóraszekrényétől az első magyar doktornő orvosi táskáján át a gázba vesző kislány hajfonatáig van itt minden – s még annál is sokkal több: mindennek története van, ami általában jóval érdekesebb, mint maga a vitrinbe zárt tárgy. Sokunknak megadatott, hogy a tárgyakon keresztül megelevenedő családi legendákból ízelítőt kapjunk Lusztig József egyedülálló tolmácsolásában, aki minden alkalommal lelkesen és nagy odaadással kalauzolta körbe zsidó, magyar meg magyar zsidó vendégeit, vagy épp azokat az izraelieket, akiknek a magyarságuk már csak nagymama felejthetetlen madártejreceptjében manifesztálódik, de abban nagyon. Lusztig Józsefnek nem egyszerűen a cfáti magyar múzeumot köszönhetjük, hanem azt a felismerést, hogy a cionizmus nemcsak otthont ad a szétszóratásból hazatérőknek, hanem könyörtelenül feloldja a diaszpórából jövők kultúráját. Az az elképesztő erejű reasszimilációs nyomás, ami megteremtette a sokunk által csodált modern zsidó nemzetet, egyúttal kikövetelte, hogy a szülők már ne adják át a gálutból hozott speciális tradíciókat, a nyelvet és vele az abban kódolt gondolkodást. Lusztig József, aki 1948 májusában épp a zsidó állam kikiáltásának napján szállt partra Izraelben, ízig-vérig cionista volt. Azon országépítő generáció tagja, akik fájdalomból és idealizmusból valóra váltották a budapesti születésű Herzl Tivadar „ősújországát”. Lusztig nagysága abban rejlik, hogy barátaival közösen nemcsak Izrael megteremtésében jeleskedtek, hanem felismerték, milyen kár éri a születő zsidó államot, ha veszni hagyják az ősök évezredeken át vérrel és verítékkel összehordott kulturális csomagját, amit a diaszpórából így-vagy úgy, de mégiscsak magukkal cipeltek új hazájukba. Ezzel ha nem is tudatosan, de szolidan szembementek az akkoriban mindent jóval jobban átható hivatalos izraeli állameszménnyel. Mint ahogy az izraeli magyar zsidók számára sem volt feltétlenül evidens, miért fontos ez az intézmény. Jelentékeny részük mind a mai napig – érthető okokból – mindenestül feledné szülőhazáját, míg mások ki nem hagynák az Operettszínház menetrendszerű Csárdáskirálynő-hakniját. Ebben a disszonáns közegben fogtak leletmentésbe Lusztigék, méghozzá úgy, hogy az elmúlt 30 évben izraeli kontextusba tették az egyedülálló magyar zsidó kulturális hagyatékot, külön kiemelve, hogy mit adtak a magyar zsidók az országnak. Ezzel párhuzamosan pedig az intézmény megkérdőjelezhetetlen szellemi központjává vált az izraeli magyar zsidó közösségnek is. A múzeum körül valódi közösség alakult ki, amely küzdelmesen fenntartja, gyarapítja a gyűjteményt, és amelynek tagjai minden évben összegyűlnek a Herzl-napon, hogy örüljenek egymásnak. Ezen a napon a múzeum olajfáinak árnyékában egy asztalhoz ül az is, aki meg nem szólalna magyarul, az is, aki a Duna tévével kel és fekszik, és azok az izraeliek is, akiknek a magyar ízeken kívül már semmit sem mondanak a családi gyökerek, de tiszteletből elkísérik a nagypapát, aki 70 év után is furcsa akcentussal töri a hébert. A Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma indulásakor egyfajta ellenkulturális – ha úgy tetszik, „etnicista” – tett volt, ami mára egyértelműen belesimult az azóta sokat változott izraeli társadalomba. Abba a közegbe, amely mind a mai napig értetlenül áll az előtt, hogy élnek még zsidók a „holokauszt földjén” (akiknek ráadásul eszük ágában sincs onnan eljönni). Igaz, mára már a többség hajlandó arra, hogy nosztalgikusan nézzen vissza nagyszülők, szülők azon furcsaságaira, amiket onnan hoztak magukkal. Ez nem kis részben köszönhető Lusztig Józsefnek, aki gondosan összegyűjtötte, kiállíthatóvá és kutathatóvá tette mindazon relikviákat és a bennük megbújó mesés történeteket, amelyek ma Cfáton, a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumában bárki számára elérhetők. Az általa életre hívott múzeum a lehető legnagyobb hagyaték, amelyből egy gazdag és termékeny életút rajzolódik ki. Mindannyiunk szerencséjére fia, Ron Lusztig tovább viszi az atyai örökséget, és nem hagyja kiszáradni a szülei által teremtett magyar zsidó oázist. Édesapja emléke előtt tisztelegve segítsük őt a múzeum tovább élésében!

forrás: Új Élet (71. évf. 10. szám 2016. június 1.) – Mazsihisz / N. Á.