Kipa a fejükön és Jézus az ajkukon…

forrás: A Szombat – Zsidó politikai és kulturális folyóiratban -én megjelent cikk: Kipa a fejükön és Jézus az ajkukon…

A Moment 1994. augusztusi és a The Jerusalem Report 1995. január 26-i száma alapján összeállította: Pécsi Katalin

Kép42

Kipa a fejükön és Jézus az ajkukon… – erről lehet felismerni a “Messianiasztikus Zsidók” közösséget, akik lelki támaszt és üdvözülést kínálnak, miközben a legtöbb zsidóból elutasítást és mérhetetlen dühöt váltanak ki. A Jézushit és a zsidó szertartások iránti hűség különös kombinációja egyre csábítóbbnak bizonyul, és egyre jobban fenyegeti a zsidó “főáramot” .
Észak-Amerika messianisztikus zsidó közössége ma még kicsi, de gyorsan növekszik, és egyre nagyobb kihívást jelent a “mainstream” zsidóság számára. Húsz évvel ezelőtt az Egyesült Államokban még csak maroknyi messiniasztikus zsidó közösséget lehetett találni – ma legalább 207 kongregáció létezik. Két tucatnál is több van belőlük hét másik országban, köztük Izraelben, Oroszországban, Hollandiában és Ausztráliában. A teljes taglétszám jóval tízezer fölött van. (A pontos szám nem ismeretes, csupán becslésekre alapozhatjuk, mivel egyelőre még nem készültek átfogó tudományos felmérések.

Az Amerikai Messianisztikus Zsidók Szövetsége (MJAA) propagandaanyagában azt állítja, hogy több, mint 100.000 tagjuk van az Egyesült Államokban, míg a Jews for Judaism – egy térítésellenes zsidó csoport – úgy véli, jó, ez a szám nem több, mint 8000. Ám mintegy 150.000 ember időnként “kapcsolatba kerül” a mozgalommal.
Pontos számadatok híján is világos azonban a trend, hogy a mozgalom egyre népszerűbb, miközben a keresztény gyülekezetekről – amelyek gyakran otthont is adnak templomukban a “messianisztikus zsinagógának” – ez nem mondható el. Miközben a “messianisztikus zsinagógák” zöme – működjön akár valamelyik evangélikus (fordítási hiba miatt későbbiekben is értsd: evangéliumi, szerk.megjegyzés) gyülekezet fedele alatt, vagy béreljen saját épületet – nem játszik jelentős szerepet a lakóhelyi közösségek életében, egyre több közülük jól szervezett és aktív: igyekszik feltűnően és agresszíven elérni a zsidó hitközségek tagjait.
A zsidókban többnyire visszatetszést kelt a zsidó szimbólumok és a keresztény hit e furcsa zagyvaléka. A messianisztikus zsidó mozgalom evangélistái azonban az elmúlt két évtizedben buzgón munkálkodtak azon, hogy lebontsák a szigorú választóvonalat, amely csaknem kétezer éve elválasztja egymástól a judaizmust és a kereszténységet. A messianisztikusok felfogásában az Újtestamtum zsidó könyv; azt, hogy Jézust a messiásnak tartják, nem tekintik a judaizmus elárulásának, vagy esetleg keresztény “megtérésnek”, hanem úgy fogják fel, mint visszatérést az egyedül autentikus “zsidó hithez”.
Miközben sokan azonosítják a Jézus-hívő zsidókat a Jews for Jesus (Zsidók Jézusért) nevű, harcos kedvű és agresszív evangelizáló mozgalommal, valójában ez a csoport csupán a legismertebb a mintegy százötven hasonló közül, melyek mindegyike a zsidók megtérítését célozza meg. A Zsidók Jézusért csoport szinte kizárólag a térítést tartja feladatának: a megtérítetetteket jól működő – gyakran baptista – templomokba vagy fundamentalista keresztény gyülekezetekbe irányítja. Noha a Messianisztikus Zsidók Amerikai Szövetsége (MJAA) szintén térít, vezetői olyan gyülekezeti mozgalomnak tartják magukat, amely egy önmagában megálló, zsidó-keresztény életstílust igyekszik megteremteni.
Philip Abramowitz, a New York-i Zsidó Közösségi Kapcsolatok Tanácsának igazgatója, aki hivatalból foglalkozik a szektákkal és a térítőkkel, úgy kalkulál, hogy a messianisztikus zsidó csoportok legalább évi 100 millió dollárt költenek zsidók áttérítésére. A messiniasztikus judaizmus ugyanakkor aligha létezhetne az evangélikusok anyagi támogatása nélkül. Az evangélikus támogatók jogsegéllyel is ellátják a Jézushívő zsidókat, és szívesen szerepeltetnek “zsidó hitűeket” televíziós műsoraikban, mint például a TV-evangélista “The 700 Club”-ban.
A messiniasztikus istentisztelet – akárcsak a teológia – sajátos keveréke a zsidó liturgiának és a fundamentalista-evangélikus kereszténységnek. A tartalom és a szertartás zsidóságának foka igen különböző lehet, és gyülekezetről gyülekezetre változik; leginkább attól függ, milyen szinten áll a “rabbi” zsidó képzettsége, és attól is, hogy mi a gyülekezet preferenciája. A sabbati istentiszteletet általában péntek este vagy szombat reggel tartják – az Amidá-t, a S’ma-t és a Kaddist recitálják, kiteszik a Tórát, és felolvassák belőle a hetiszakaszt. Mindezt megspékelik jó adag imával és közös énekkel, amelyekben Jesuát dicsőítik. A New York-i Messianisztikus Beth El Gyülekezetben, a hagyományos kenyéráldáshoz, “Hamotzi lechem min ha’ aretz”, hozzáteszik: “Jésua, a Messiás nevében” (“bashem Yeshua ha-moshiach”).

A Messiniasztikus Judaizmus kidolgozott egy lexikont is, amelyben hebraizálja a keresztény terminológiát. Szerepel benne Saul rabbi (Szent Pál), Johanan, a bemerítő (Keresztelő Szt. János) és a Brit Hadasha (Új Testamentum). Néhány példa még a “helyes terminológiából”: “Jésua, a messiás” – Jézus Krisztus helyett; “messianisztikusan kiteljesedett zsidó” – kitért helyett; “biblia-hívő” – keresztény helyett, “fa” – a kereszt helyett, “biblia-hívők találkozója” – templomba menetel helyett, stb. Amiért szükséges ez az új terminológia: a “Krisztus” névnek nincs zsidó konnotációja egy átlagos zsidó számára; a “kitért” szó azt sugallja, hogy valakitől elvették a judaizmust, ezzel szemben a “kiteljesedett zsidóban” a messiáshit mint nyereség ráépül a zsidó örökségre; minden nem-zsidó kereszténynek tekinthető, még Hitler is; a “kereszt” szó a zsidók üldözésének a szimbólumává vált; a “templom” szónak túlságosan keresztény hangzása van…

Az istentisztelet, a zsidó mézesmadzag ellenére, a sok “tanúságtétellel” és a féktelen emocionalitással, inkább valamiféle pünkösdista vagy más, karizmatikus protestáns templom rituáléjára emlékeztet. A vezetők igyekeznek flexibilisek, sőt kettős-lelkűek lenni, amikor meghatározzák, hogy mennyire legyen “zsidó” vagy keresztény a gyülekezetük. A küzdelem a két irányultság között azóta folyik, amióta a századfordulón a Jézushívő Zsidók kettészakadtak: az egyik csoport keresztény templomban imádkozik, míg a másik saját “zsinagógában”, zsidó szertartás szerint. Az utóbbi irányzat felszálló ágban van a 60-as-70-es évek óta, amikor is fiatal zsidók százai vagy talán ezrei – közülük számosan a széteső hippi-kultúrából menekülve -belevetették magukat az újjászületés élményébe.

Ezek a fiatal hívek láthatóan Jézusban találták meg a választ mindazokra a problémákra, amikre nem leltek megoldást sem a zsinagógában, sem szekuláris otthonaikban, ahol felnőttek. Ugyanakkor komolyan foglalkoztatta őket a szélesebb értelemben vett társadalmi hovatartozás problémája, komolyan gondolták, hogy vállalniuk kell az etnicitást, így etnikai büszkeségük arra ösztönözte őket, hogy explicit zsidó módon imádkozzanak “Jesuához”. Az a vágyuk, hogy zsidónak látsszanak, aki történetesen Jézusban hisz, a mozgalom nevében is kifejeződött, amikor is 1975-ben az “Amerikai Héber Keresztények Szövetsége” “Amerikai Messianisztikus Zsidók Szövetségére” változott.

A zsidó szertartás hangsúlyozása vajon valamiféle belülről fakadó igény, avagy pusztán elvi kérdés, esetleg ügyes marketing-fogás? A válasz attól függ, kit kérdezünk. Bruce Cohen, a New York-i Beth El Gyülekezet messianisztikus rabbija elmagyarázza, hogy ő “bibliailag kóser”: nem eszik disznóhúst, kagylót, uszony nélküli halat vagy más olyan ételt, amit tilt a héber biblia, ugyanakkor elveti a “rabbinikus” kóser korlátozásokat, mint például a tejes és húsos ételek keverésének a tilalmát. Cohen azt mondja, ő nem osztja azt a nézetet, miszerint a zsidó külsőség és kelléktár csupán “csalétekül” szolgál annak érdekében, hogy a zsidók könnyebben befogadhassák a keresztény üzenetet. Más messianisztikus vezetők azonban elismerik, hogy amikor meghatározzák, mennyire legyen “zsidós” a szertartásuk, nem annyira az elvek döntenek, mint inkább a pragmatizmus. Lehetőleg nem tartanak vasárnapi istentiszteletet (mint ahogy a keresztények se tartottak Jézus után még pár évszázadig). A messianisztikus vezetők és híveik gyakran kipát viselnek és taleszt, vagyis olyan nyilvánvalóan zsidó öltözetet, amit Jézus korában nem viseltek.

kippaAz evangelizálók támogatása és az agresszív térítés, amelynek újabban leginkább az orosz zsidó bevándorlók a célpontjai, felháborítja a zsidó és a keresztény vallási vezetőket egyaránt. James Rudin rabbi, aki az American Jewish Committe Vallásközi Ügyeinek az igazgatója, így érvel: “Azoknak az evangélikus keresztényeknek a számára, akik zsidók áttérítését tartják kizárólagos feladatuknak, a messiáshívő zsidók csupán az “előörsöt” jelentik, velük végeztetik el az áttérítés “piszkos munkáját”. A katolikusok, valamint a főáramhoz tartozó, liberális protestáns felekezetek bírálják a Messianisztikus Judaizmust, miután ők maguk a Holocaust utáni és a Vatikán megújuló korszakában jórészt felhagytak már a zsidók térítésével. Egy 1987-ben napvilágot látott nyilatkozatában, a Washington D.C.-ben tartott Vallásközi Konferencia rámutatott, hogy az erőszakos térítés ellentmond a vallási hagyományoknak, továbbá név szerint kiemelte a “Héber Kereszténységet”, a messianisztikus Judaizmust és a Zsidók Jézusért mozgalmakat, amelyek “gyakran csalással akarnak győzedelmeskedni olyan zsidók felett, akik őszintén keresik az őseik örökségéhez visszavezető utat.”Az Amerikai Egyesült Államokban a zsidó közösség vezetői és a zsidó sajtó is erősen törekszenek arra, hogy egyértelmű legyen teljes elhatárolódásuk az egész mozgalomtól, és hogy leleplezzék a mozgalom vezetőinek “kiábrándító és erkölcstelen taktikáit”.
Hasonlóképpen vélekedett az Izraeli Legfelsőbb Bíróság is, egy 1987-es végzésében, amikor arról kellett döntenie, hogy “ki a zsidó”. Három messianisztikus zsidó család izraeli állampolgárságot kért, a minden zsidóra érvényes visszatérési törvényre hivatkozva. A Legfelsőbb bíróság a Háláhát idézte, valamint a II. században bekövetkezett szakadást a palesztinai zsidók és keresztények között, és határozottan elutasította a családok igényét, azzal érvelve, hogy “egy másik valláshoz csatlakoztak”, amikor megtértek Jézushoz. “A Jézus-hitűek kiléptek a mi népünkből, és többé nem térhetnek vissza” – írta indoklásában Menachem Elon főbíró.

Ugyanakkor még Elon sem kérdőjelezte meg érvelésében e családok vallásos hitének az őszinteségét. A csalás és becsapás vádja ellenére, amivel a messiáshívőket oly gyakran illetik, a híveket túlnyomó többségükben inkább a túláradóan őszinte hit jellemzi, és nem a hit hiánya.

A keresztény térítők etikájáról szóló polémiába beleszüremkedik az antiszemitizmus problémája is. A messianisztikus zsidók számára az antiszemitizmus vádja nevetségesen hangzik, tekintve, hogy ők maguk zsidók. Azzal érvelnek, hogy a jelenlétük éppen hogy csökkenti az antiszemitizmust, mivel megmutatják a keresztényeknek a közös gyökereiket. Azt is a maguk javára írják, hogy megkövetelik a kereszténységtől (különösen a katolicizmustól), hogy nézzen szembe a zsidók ellen elkövetett bűneivel, és hogy bánja meg a történelem során tanúsított, antiszemita megnyilvánulásait.

A messianisztikusok heves cionizmusukkal is dicsekednek, amely egyaránt kifejeződik a fohászaikban, gyakori izraeli útjaikban és a radikális vallásos jobboldali zsidó szervezeteknek juttatott adományaikban. Ugyanakkor nemcsak a messianisztikusok, de az evangelizálók is úgy tekintik a Szentföldre való visszatérést, mint az özönvízszerű világvége előjátékát, amely Jézus eljövetelét fogja jelezni.
A zsidók szinte egyetemesen visszautasítják a messiáshívők térítési törekvéseit.

Ugyanakkor még a messianisztikus zsidók legádázabb ellenfelei is elismerik, hogy a mozgalom korántsem olyan veszélyes a zsidó kontinuitás szempontjából, mint a szekuláris társadalom. Sőt, talán nem is annyira fenyegető a Jézushívők jelenléte, mint inkább gondolkodásra serkentő: a zsidóknak a hosszú időre félretolt kérdésekkel kell újra konfrontálódniuk: Isten és a spiritualitás kérdésével.