Egy szomorú hír margójára – egy zsidó orvos utolsó keresztény gyermeke tollából

Bárány Zoltán jegyzete:

Miközben a monitor előtt ülve kitartóan dolgozom a kora reggeli órákban szerkesztő-újságíróként, fél füllel „háttér-televíziózom”. Hallgatom a híreket (ki mondta, hogy a férfiak csak egy helyre tudnak figyelni?), és szörnyű dolgokat hallok: 57 sírt rongáltak meg a kaporvári zsidó temetőben ismeretlen tettesek.

Még azt is hallom, rendőrségi eljárás indult ismeretlen tettesek ellen, akárcsak a tilosban parkolók, vagy a telefonfülke rongálók ellen. Szomorú vagyok és Jézus szavai jutnak eszembe: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek”. Miközben megtévesztett fiatalok (mert higgyék el nekem, nem a kaposvári nyugdíjas klub tagjai voltak) zsidóellenes kedélyeit szélsőjobbos szervezetek és hírportálok lovalják napról napra, úgy érzem, most már meg kell szólalnom nekem is, pedig keresztény vagyok, „ária” magyar férfi, tipikus „ősmagyar”, erdélyi szász, kun, ukrán és még csak a jóisten tudja hány néphez, nemzetiséghez tartozó ősökkel, ahogy itt nagyon sokunk a Kárpát medence népeket olvasztó tégelyében.

Igazából 30 egynéhány éves koromig totálisan gyűlöltem a tótokat, a románokat meg a szerbeket, mert minden általam megszerzett ismeret arra utalt, hogy ezek született gazemberek, gyilkosok, haramiák. A sors aztán Kanadába sodort, ahol a ’80-as, ’90-es években közel 10 évet töltöttem el, és sok minden kiderült az addigi ismereteimről, legfőképpen az, hogy valójában egy sokak által megtévesztett ember vagyok. Egyetemre járva egy gyönyörű szép szerelem alakult ki köztem és egy évfolyamtársam között, akiről csak néhány együtt töltött éjszaka után derült ki, hogy temesvári román (mindig franciául beszélgettünk), igazi jó barátságba kerültem egy szerb mérnök-feltalálóval, és egy kassai szlovák férfi járt közbe az érdekeimért egy fontos munka-interjú során. Ennyit az előítéletekről, és a beidegződött faji és nemzetiségi előítéletekről, amelyet a legtöbbször egy-egy „minta értékű” csoport dominál.

Most egy rövid történettel szeretném minden keresztény (és egyéb vallású) magyar előítéleteit befolyásolni a zsidók iránt egy, a saját életem legfontosabb történetével, amely nem mindennapi körülmények között kezdődött.

Születésem előtt egy órával a szülőágyon fekvő anyám már haldoklott. A két fiatal orvos, akik akkor a szombathelyi kórház szülészeti osztályának ügyeletesei voltak, közölték édesanyámmal, hogy választania kell: vagy ő, vagy én. Nem tudják mindkettőnk életét megmenteni. Anyám engem választott, az én drága Margit néném azonban nem adta fel, kérte az orvosokat, hogy várjanak még egy kicsit, hogy még egy utolsó próbálkozást tehessen. Szakadó novemberi ónos esőben egy fél városnyi távolságot futott el egy akkor már nyugdíjas zsidó szülész-nőgyógyász szakorvoshoz, aki kilenc évvel azelőtt az ő szülését is levezette. A hajnali órákban felébresztett dr. Farádi Ferenc készségesnek bizonyult, nagynénémmel szinte futva érkezett a kórházba, és az ügyeletes orvosok megengedték neki, hogy ő is próbálkozzon. Farádi doktor néhány perc alatt sikeresen levezette a szülést, és mindketten megmenekültünk, ami után orvosunk egyetlen fillér hálapénzt sem fogadott el. Így lettem keresztényként egy zsidó orvos utolsó világra segített „gyermeke”. Dr. Farádi Ferenc 1962-ben hunyt el, ma már a szombathelyiek közül is alig-alig emlékeznek rá, pedig a temetésén, mint a „szegények orvosát” több százan kísérték utolsó útjára.

Sajnos úgy gondolom, a kaposvári sírrongálók közül egyikük sem fogja olvasni ezt a cikket, de ha csak egyetlen embert is meg tudok győzni arról, hogy küzdje le korábbi rasszista és bármilyen más nemzettel, nemzetiséggel kapcsolatos előítéleteit, már nem volt hiába…

forrás: www.soproni7.hu