A Holt tengeri tekercsek új jelentőséget adnak az Újszövetségről való tárgyalásoknak. Sok közös elem van a Midrás Rút-ban leírt messiási bankett és az újszövetségi eucharistia között, valamint a Qumran közösség messiási bankettje között. Az esszénusok szokásuk szerint először a kenyeret áldották meg és ezek után a bort. Ez történik az eucharistia során is. Az esszénusok a „lehem vetirosh” elgondolást követték, ahol a „tirosh” szó a friss, fiatal szőlő levére utalt, amelyet még nem erjesztettek meg”.
Az esszénus közösség messiási vacsorájának legjobb leírását az „Izrael számára adott karta az utolsó időkre” című dokumentum tartalmazza. Az esszénusok szent közösségi vacsorája Izrael Messiásának eljöveteléhez kötődött, és hasonlítható a korai keresztény agapé vagy szeretet vendégség gyakorlatához. Megjelenik itt a „jachad’, vagyis egység, közösség szó is, ugyanúgy mint az angol „Holy Communion” szóban találunk (Szent Közösség), melyet az Úrvacsora, vagy Eucharistia szavakkal fordítunk. Bár az esszénusok vacsorája alapvetően eszkatologikus volt, ne beszélt az eljövendő világ reménységéről, ahogyan ezt a Midrás Rút szövege teszi.

A Qumran-i közösség csak jó képességű és kiváló magatartású férfiakat fogadott be soraiba. A 4Q501-es közösségi ima szövege a következőket tartalmazza: ”Ne adjad örökségünket idegeneknek, sem termésünket az idegenek fiainak.” Ennek a szektának egész mentalitását áthatották a „kívülállók’-kal szembeni ellenséges megjegyzések, amely teljesen idegen a Midrás Rút világától.
A keresztény eucahristia olyan bűnösöknek adatott, akik feltételek nélkül készek a bűnbánatra rossz viselkedéseikért. Az esszénusok úgy rendelkeztek, hogy „ne vegyen részt a messiási vacsorán fizikailag fogyatékos ember – akinek mindkét keze vagy lába béna, vak, süket, néma, vagy valamilyen más fizikai fogyatékosság nyilvánvalóan látható rajta – sem tántorgó öreg, aki nem képes a közösségen belüli feladatát ellátni”. Ebből is láthatjuk, hogy az esszénusok messiási bankettje rendkívül kirekesztő volt. Nem fogadták be a kívülállókat az ő „jachad”-jukba, szent közösségükbe. A résztvevőknek pedig nem nyújtotta az „eljövendő világ” reménységét, ahogyan azt az Újszövetség vagy a Midrás Rút hangsúlyosan teszi. Ebben az értelemben a qumran-i közösség iratait nem tudjuk mérvadónak tekinteni a Szent Közösség (az Úrvacsora vagy Eucharistia) tanulmányozásához.

Az úgynevezett „harmadik étkezés” különleges üzenete”

Mind a Zohár, mind a Talmud tulajdonképpen azonos rabbinikus hagyományon alapszik. Még a messiási várakozás is hasonló módon és mértékben fogalmazódik meg bennük, bár a Zohár nem került olyan mértékben a rabbik vizsgálódó szeme elé, mint a talmudi szövegek. Igazolható oka van annak, ha e két művel együttesen foglalkozunk, amikor a Midrás Rút-ban leírt messiási vacsorát vizsgáljuk. A Zohárban találunk egy érvelést egy bizonyos „harmadik étkezéssel” kapcsolatosan. A Messiás vacsorája ez, amely olyan elemeket tartalmaz, amelyek mind a Talmudban, mind a zsidó imádságos könyvben, a szidurban megtalálhatók.

A Zohár 2.részében, a 88a-b oldalakon ezt a magyarázatot találjuk: ”Ezért az embernek teljes szívéből örvendeznie kell ezeken az étkezéseken – mert ezek a tökéletes hit, az Izrael szent magjába vetett hit, és az ő természet feletti hitük étkezései, amely nem hasonlítható a pogányok vacsoráihoz.” E szöveg folytatásában pedig további lényeges megjegyzéseket olvashatunk: „örömöt adjon a szegényeknek” és: „mivel a hit a sabat köré összpontosul, az ember ezen a napon egy ráadás, természet feletti lelket kap, amelyben ott van minden tökéletesség, az eljövendő világ rendjének megfelelően.” Ez a titokzatos beszéd a „ráadás” lélekről a talmudi iratokban is előkerül.” Az ember egy ráadás lelket kap pénteken, de a Sabat kimenetelével ez elvétetik tőle.”

A talmudi hagyomány beszél egy harmadik étkezésről is. Ennek neve a „Melavé malkha” vagyis a „Királynő kikísérése”. Ez a kifejezés egy étkezésre utal, és azokra az ünnepi eseményekre, amelyek a sabat napját lezárják. A Melavé malkha másik neve a „sze’udat David”, vagyis Dávid király bankettje, ünnepi vacsorája. A „melave” egyik lagfontosabb jellemzője mindig is „Elijahu ha Navi” szerepének hangsúlyozása, akinek az a feladata, hogy meghirdesse a Messiás elhjövetelét. Ezt a vonatkozást a Midrás Rút is kiemeli.

A havdalah lényegi gondolata a harmadik étkezésben a bor „megkülönböztetése” a sabat kimenetelekor, amely az Újszövetségben is tükröződik. Pál Apostol is használja ezt a szót az 1 Kor 11,29-ben akkor, amikor a Szent Közösségről beszél. „Mert aki úgy eszik és úgy iszik, hogy nem becsüli meg (különbözteti meg) az Úr testét, ítéletet eszik és iszik önmagának.” A rabbik körében széleskörű beszélgetések folynak az „asztal rendjéről” és ennek a harmadik étkezésnek minden apró részletéről. „Azt tanították rabbi Akiva nevében: Az, aki bármit is megízlel a havdalah elmondása előtt, megfullad.” Rabbi Johanan azt mondta:”Három van azok közül, akik öröklik az eljövendő világot: azok, akik Jiszróel földjén élnek, akik fiaikat a Tóra tanulmányozására nevelik és azok, akik részesednek a havdalah borban a sabat kimenetelekor.” Az Izrael földjén való élet a Midrás Rút megkomponálói számára is fontos volt.

A Talmud használ olyan kifejezéseket, amelyek megtalálhatóak az Újszövetségben is. Az egyik talmudi iratban olvasunk az Úr asztaláról., pontosan úgy, ahogyan azt az 1 Kor 10,21 mondja: „Nem lehettek részesei az Úr asztalának is meg az ördögök asztalának is.” A Berakoth-ban ezt olvassuk:”Ez az asztal, ami az ÚR előtt van – a Mal 1,7-ben pedig a szöveg az „oltárral” kezdődik, és az „asztallal” végződik. Rabbi Johannan és rabbi Eleazar mind a ketten úgy magyarázza, hogy amíg a templom állt, az oltár engesztelést mutatott be Izraelért, de most az embernek saját asztala adja az engesztelést őérte. Ugyan ezek a szavak szó szerint ismétlődnek a Menahoth-ban és a Hagigah-ban. A Zohár is hangsúlyozza azt, hogy amíg Izrael a Szent Földön élt, a templomi szolgálaton és az áldozatokon keresztül el tudták hárítani a gonoszt, és a betegségeket a világból. Most a Messiás az, aki által mindez elhárítható.” Ez is bizonyítja, hogy a Zohárt és a Talmudot együtt kell tanulmányozni.

A Pálról és egy Eutichus nevű fiatalemberről szóló történet, aki egy épület harmadik emeletéről kiesett, beszámol arról, a baleset után Pál megtörte a kenyeret és evett. Ennek a troászi vacsorának a rejtélye felfedi előttünk, hogy Pál ezen az éjszakán elnyújtotta a beszédét és hajnalig beszélgetett közönségével – ahogyan ez a zsidók között szokás is volt a sabat harmadik étkezése, vagyis a ”Messiás Vacsorája” után. Az Ap.Csel 20,7-ben található verset gyakran fodítják úgy, mint ami vasárnapról szól, amikor állítólag a keresztények az ÚR vacsoráját ünnepelték ebben a késői órában. A szíriai Pesitta nevű írás, amelyet a keleti egyházak használnak azt mondja, hogy ez az étkezés „eucharistia” volt, és hogy ezt az első napon, a Sabatkor ünnepelték. Az ősi szír és Közel-Keleten élő közösségek a mai napig is szombat este ünnepelik az eucharistiát, a szombat este második órájában. A gyülekezeteikben és közösségeikben sok zsidó is él, akik körülmetélik fiaikat. A tény, hogy az eucharisztiá szombat este ünneplik, egy ősi hagyományra alapszik, amiről az mondják, az apostoli korra nyúlik vissza. A héber hagyományok is a szombat estére mutatnak. A görög szöveg szerint ez az alkalom Troászban „en de tee mia toon sabbatoon” történt – tehát még ez is valószínűleg a sabatra utal.

A Didaché szent vacsorája

A Didaché második szakasza, A „tizenkét apostol tanításai” (6:3-18:8) tulajdonképpen egy kézikönyv az egyházi rend számára, amelyben az étkezésekre, a keresztények keresztelkedésére, a böjtre és imádságra vonatkozó előírások találhatók. Az Eucharisztiában csak a megkeresztelkedettek vehettek részt. A közösség úgy részesedett az Eucharisztiában, hogy előbb meg kellett vallaniuk bűneiket, hogy az áldozat tiszta legyen. „Senki, aki veszekedik a társával, ne csatlakozzon hozzátok mindaddig, míg meg nem békült”. Ez utóbbi tanács általánosan előfordul a zsidó írásokban. A „Hefetz hajjim” nevű, jogi szabályok kiterjedt gyűjteményét tartalmazó irat részletesen beszél a „lashon ha rá”, vagyis a gonosz nyelv rossz használatáról, és számos olyan mondás található, hogy a Szent Szellem nem található meg ott, ahol veszekedések és hiábavaló beszédek vannak”. Egy hasonló utalás a Szent Szellem hiányára a Midrás Rúth-ban is olvasható.

Az Eucharisztia poharát a Didache 9:2-ben a következő módon áldják meg: „Hálát adunk Atyánk a te szolgád, Dávid szent boráért, amelyet megismertettél velünk Jézus, a te szolgád által, Tiéd legyen a dicsőség örökre.” A megtört kenyeret a következő szavakkal szentelték meg: ”Hálát adunk mi Atyánk azért az életért és ismeretért, amelyet megismertettél velünk Jézuson, a te szolgádon keresztül, tiéd legyen a dicsőség örökre. Ahogyan ez a megtört kenyér szétszóródott a hegyeken, majd újra összegyűjtetett és eggyé lett, úgy gyűjtessék egybe a Te egyházad a föld végső határairól a te Országodba: mert a Tiéd a dicsőség és a hatalom mindörökké Jézus Krisztus által.”

 Az étkezés után a közösség ezt olvasta: „Kegyelmedből szellemi étellel és itallal és örök élettel tápláltál a te szolgádon keresztül. Gyűjtsd össze a te egyházadat a négy égtáj felől a te Országodba, amelyet elkészítettél számára – hadd jöjjön el a kegyelem, és hadd múljon el ez a világ. Hozsanna legyen Dávid Istenének.”
A Didache ugyanúgy beszél Dávid szent boráról, mint a „Meláve malkhah” tradíció vagy a „Sze’udat David”, vagy Dávid király vacsorája. Az az örökkévaló aspektus, amely a Midrás Rút-ból kiviláglik, itt is megjelenik, amikor a Didache úgy beszél az Eucharistia szakramentális elemeiről, mint szellemi eledelről, amely örök életet ígér a hívőknek. A megtört kenyér ökümenikus üzenete egyesíti az egyházat és összegyűjti a hívőket a négy világtáj felől, Isten Országába.

A harmadik étkezés a Szidurban.

A zsidó imakönyv, a Szidur a zsidó nép lelke. Hitük alapjait tárja eléjük, alapot ad áhítatuk számára és bizonyos tekintetben naptárul is szolgál az ünnepek kapcsán. A fenti kifejeződés formákhoz legközelebb a Szidurban a harmadik étkezésnél végzett Havdalah szertartásban található arámul megfogalmazott imádság: „ez az étkezés Dávid király vacsorája” áll.
A tényleges „Zemiroth”-ban a harmadik étkezésre vonatkozó rövid részletek találhatók: „Istenben, az Úrban örök sziklánk van, őbenne, aki szólt az ő választott népének, hogy megszentelje őket – legyen úgy, hogy akik örömmel vesznek részt az ünneplésben, bőséges jóságában részesedjenek amikor eljön a Megváltó az eljövendő világért – legyen úgy, hogy ők élvezhessék az eljövendő világot, a sabbati nyugalom napját, mindazok, akik részt vesznek benne. Legyen úgy, hogy nagy örömet találjanak a Messiás szenvedéseiben, hogy megszabaduljanak teljes szabadságra, és hogy a megváltásunk előre haladjon. A Te szikládból ettünk – mi pásztorunk, mi Atyánk, ettünk az Ő kenyeréből, és ittunk az Ő borából, ezért dicsérjük az Ő nevét – ó, Kőszikla, dalokban és hangosan áldjuk a mi Istenünket, aki a mi atyáinknak jó és szépséges földet adott, táplált minket bőségben és megelégítette lelkeinket.”
A Midrash Rút sokat beszél a „megelégedés” gondolatáról.

Idézzük fel a Szidur reggeli imádságának kivonatát, valamint a Sabat zárásának imáját, amely legalább háromszor megismétlődik: „Legyen az a Te akaratod, hogy megtartsuk a Te rendeléseidet ebben a világban és éljünk, és örököljünk áldást és jóságot a Messiás két napjában és az eljövendő világban.” – mert Isten az ÚR és örök szikla. Időnként a Talmud is a Messiáshoz köti a kőszikla értelmezését.

Az általunk használt intertextuális módszer szerint hasonlítottuk össze a normatív zsidó forrásokat az Újszövetséggel. Pál hasonló kifejezéseket használ akkor, amikor az a Szent Közösségről beszél az 1 Kor 10,2-4-ben, mint a Zohár és a Szidur. A Kálvin János kiadó által kiadott új fordításban így olvassuk:„és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. Mindnyájan ugyanazt a lelki (szellemi) eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki (szellemi) italt itták, mert a szellemi Kősziklából ittak, amely velük ment, és a Kőszikla a Krisztus volt.” (az angol szöveg a „szellemi, vagy „lelki” szavak helyett a „természetfeletti” kifejezést használja – a ford. megjegyzése). Emlékeztet ez a szóhasználat a Soncino Zohar soraira, amely a természetfeletti hit és természetfeletti lélek szavakat használja. Valójában a görög „pneumatikos” szó lenne a megfelelő, ha azt szelleminek fordítanák.

Összegzésként emlékeznünk kell, hogy a messiási vacsora gondolata a legkorábban rabbi Jonatán és rabbi Johai b. Hanina tanításaiban jelenik meg, aki a 135 és 170 között élő negyedik nemzedékhez tartozó „Tanna” volt. A Midrás Rút stíluseszközei hasonlítanak a Máté evangéliumához, ahogyan ezt Myron Bialik Lerner bebizonyította és ugyanabból a szellemi tradícióból származik, mint az Újszövetség. E tanítások nagy része a Tibériásban és Sepphorisban működő rabbinikus iskolákhoz kapcsolódik, amelyek a kor rabbinikus központjai voltak.
Amikor a Midrás Rút és az idevágó más zsidó irodalmi műveket elemezzük, láthatjuk, hogy a Midrás Rút nagymértékben tükrözi a rabbinikus gondolkodást. Mind a Midrás Rút, mind pedig az Újszövetség konkrét hidat ver az eljövendő világ felé, ahol azok, akik részt vesznek a messiási étkezésben ebben a világban, annak beteljesedését az eljövendő világban is meglátják. Az igazi különbség azonban a keresztéy Eucahrostia és a zsidó messiási vacsora között a Szent Közösség (az Úrvacsora, az Eucharistia) szakramentális természetében van, amely a bűn eltörlésének pecsétje.

A Midrás valószínűleg legtalálóbb meghatározása Renée Blochtól származik, amely a Dictionnaire de la Bible, Supplément című cikkében található. E meghatározás szerint a Midrás homiletikai reflexió vagy elmélkedés a bibliai szövegeken, amely arra törekszik, hogy az adott szöveget újraértelmezze és azt a régmúltból a jelen körülményekre alkalmazza.
E tanulmányok egyik szakértője, Dr. Zunk úgy érvel, hogy a Midrás alapvetően Istenről szóló tanítás. Ranée Bloch is így fogalmaz: a Midrás lehetővé teszi, hogy Isten szóljon az emberekhez. Ez mindig személyes és gyakorlati megközelítés az akadémikus okoskodás helyett.

Én abban az időben fedeztem fel a Midrás irodalom áldásait, amikor két héber nyelvű könyvemet írtam a Messiásról az Ó- és az Újszövetségben a rabbinikus zsidó források fényében. E munka során bukkantam rá mostani témánkra, a Messiás vacsorájának kérdésére. A Midrás Rút a Messiás ünnepi vacsorájának örök perspektíváit tárja fel, amely rendkívüli módon emlékeztet arra, ahogyan az Újszövetség a kenyér és a bor szent közösségéről beszél.
Az olyan megfogalmazások, mint:”enni ebben a világban és a messiási korban”, az „Isten Országának kenyere”, a Messiás, „aki a mi vétkeinkért sebeztetett meg”, a Messiás, aki „mannát fog kiárasztani az Ő népére”, az Illés prófétáról szóló értekezés, amely szerint „a próféta feljegyzi minden jócselekedetünket, amelyet a Messiás és a Szent elpecsételnek” épp elegendő bámulatos nyersanyagot adott ahhoz, hogy más rabbinikus írásokat is tanulmányozzak.

A zsidó bölcsek szerint a midrás irodalom tanulmányozását más normatív rabbinikus írásokra kell alapozni, mint például a Talmud, a Zohár, a Jalkutim, a zsidó imádságok irodalma és a középkori Rasi kommentárok.
A Midrás irodalom a Bibliát úgy használja, hogy kihangsúlyozza az Írások elsődleges tekintélyét. Ezen általános jellemző illusztrálására hadd említsem, hogy amikor a Siralmakról szóló Midrás Rabba első fejezetének (parasa) szövegében használt bibliai helyeket megszámoltam, összesen 310 verset számoltam meg. Amikor a Talmuddal vetjük össze a Midrás irodalmat, azt találjuk, hogy a Midrásban sokkal kevesebb a bölcsektől vett idézet, aminek dzsungelét találjuk a Talmudban. Másodszor pedig a Midrásban sokkal nagyobb a szerepe a prófétáknak, mint a Talmudban vagy más rabbinikus írásokban.

A Midrás irodalommal kapcsolatos másik alaptézisnek tekinthetjük azt az elvet, hogy Isten kinyilatkoztatásának a Tórának minden részletét figyelembe kell venni és magyarázni kell annak a kérdésnek a vonatkozásában, amely a aktuális témánk, ám egyben úgy is, mint önálló egységet, mert a Tóra sohasem veszíti el szó szerinti jelentését. Minden egyes kijelentést pedig alá kell támasztani az Ószövetségből, mert az emberi vélekedések csak nagyon csekély bizonyító erővel bírnak. A Midrás irodalom gyakran idézi az arám közmondást: „ha be-ha talya”, vagyis:”ez függ attól” – úgy is mondhatjuk tehát, hogy az adott kérdés és a Biblia általános üzenete között belső hidakat építhetünk. Ez azt követeli, hogy az asszociáció módszert használjuk, amely megfelel a midrás tanulmányoknak.

Azt tapasztaljuk, hogy a keresztény világban folyamatos felvizezése folyik a Bibliának. Ha egy üzemben úgy döntenek, hogy leállítják a termelést, ez azzal a veszéllyel jár, hogy teljes anyagi csőd állhat be. Azonban gyakran arra lenne szükség, hogy kitisztítsuk a gépezetet és újra kezdjük a munkát.
A korai rabbinikus irodalom magyarázó szabályai az Újszövetségben is tükröződnek. Éppen ezért teljesen logikus, hogy a keresztény exegézis is használja az Újszövetséggel kortárs írásmagyarázati módszereket. Ez áldást hozhat dilemákkal teli teológiánk számára. A Midrás irodalom ismerete pedig segítségünkre van, hogy visszatérjünk hitünk zsidó gyökereihez.

ÚJ BETEKINTÉS A MESSIÁSI VACSORA KÉRDÉSÉBE

A legmélyebb teológiai ékkő a Midrás Rútban a zsidó források fényét veti a szent Vacsora, közösség kérdésére. Ezt a kérdést csak abban a mértékben tudjuk megérinteni, amennyit ebből a Midrás Rút számunkra feltár.
Az Utolsó Vacsora a bibliai Pészach ünnepén alapszik. A zsidóság számos előírást tart számon a Pészach megünneplésével kapcsolatban, amelynek nyomait az Újszövetségben is látjuk. A Szent Közösség (az Úrvacsora vagy Eucharistia) teológiájának szempontjából ezek a zsidó források rendkívüli jelentőségűek.

1.Howard Marschall: „Az Utolsó Vacsora és az Úr Vacsorája című könyvében az Utolsó Vacsoráról szóló beszámolókról ad részletes ismertetést. Itt hivatkozik Rudolf Bultmannra, aki szerint Jézus tanítványai közösségében elfogyasztott szent asztal közössége a hellénisztikus ünnepi lakomák bizonyos transzformációja volt, és arra, hogy „Bultmann kétség kívül arra utal azáltal, hogy az Utolsó vacsora leírása történelmileg nem megalapozott. Marschall azonban hozzáteszi: „semmi szükség azonban arra, hogy megijedjünk véleményétől”.

2. Jean-Marie van Cangh írt egy cikket „Az Utolsó Vacsora tradíciójának evolúciója címmel”(Berlin, 1999). Ő is rámutat a hellénisztikus közösségek liturgikus hatására az evangéliumi történetek mögött. Ő azzal a feltételezéssel él, hogy az Utolsó Vacsorán csak két pohárról van szó”, egy eszkatologikus pohárról, amely az ősi páska (vagy ünnepi) leírásokban is szerepel és egy eucharisztikus pohár, amely a keresztény egyházakban a liturgia hatására adódott hozzá. E teória azonban a zsidó források és a széder rendtartása fényében rendkívül mesterkéltnek hat.

A széder este folyamán pedig négy poharat emelnek fel a résztvevők. Engedjék, hogy ezeket bemutassam, és azokat az elemeket is, amelyek a Szent Közösséghez (Úrvacsora, Eucharisztia) tartoznak.

„A „darab kenyér” képe az ősi forrásokban.

A Szent Közösség alkalmával a kenyér mélyebb jelentést nyer, és egymáshoz kapcsolja a Bárányt és a kovásztalan kenyeret. Jézus mondta magáról, hogy Ő az „élet kenyere”, és aki eszik ebből a kenyérből, örök élete van”. A Messiás által adott mannát a Midrash Rút is említi, és annak örökkévaló perspektíváját mind a Midrás Rút, mind pedig az Újszövetség is kiemeli. A szakrális nyelv a bárányt a „guf ha-pesach”-nak nevezi, vagyis a „páskai test”-nek. Ez természetes módon enged minket Jézus áldozati halálára asszociálnunk.

A Midrás Rút-ban a falat kenyér, vagyis a „”pat lechem”, amelyet Boáz Rútnak adott, azt az általános zsidó magyarázatot tükrözi, hogy a Messiás mennyei mannát fog adni.
RaSHI a Messiási vacsorát a Zsoltár 22,26-hoz kapcsolja, ahol azt olvassuk: „Esznek az alázatosak és jóllaknak”. Ezt a verset RaSHI úgy értelmezte, hogy az „a megszabadulás idejére, a Messiás napjaira” utal. A Shemot Rabba egy értekezést tartalmaz a nagy pásztor-zsoltár, a 23 Zsoltár 5.versről: „Asztalt készítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van a poharam”. Ez is a mannát jelenti. „Megkened fejemet olajjal” – ez a gondoktól való szabadságra utal, „csordultig van poharam” – egy forrásra utal.”

A Didache is „természet feletti kenyérről” beszél. Mindez egy egységes logikus egészet alkot: „a kenyér kiegészíti a Bárányt, a Bárány Krisztusra utal, aki az Isten Báránya”, a manna pedig az afikoman-ra utal, arra a kenyérdarabra, amelyet félre tettek, és az „ostyára” is. E szimbólum együttes a Messiás engesztelésére utal, amelyet halála és feltámadása által szerzett. Ezáltal a Zohár antitézise egy még mélyebb jelentésre utal, amikor ezt írja: „Addig, amíg Izrael a Szent Földön élt, a Templom szolgálata és az áldozatok által engesztelést nyert, de most a Messiás az, aki ugyan ezt a szerepet tölti be népéért.

A bor és magyarázatai

A Midrás Rút-ban a bor összefügg az Ézsaiás 53-ban leírt szenvedésekkel. Ez vezet el bennünket a Szent Közösség (Urvacsora, Eucharistia) lényegéhez. Az 1 Kor 11,25-26 a bor jelentését Jézus szavaival értelmezi:”E pohár amaz az új szövetség az én vérem által…mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg el nem jön.” Itt is ugyanaz az az örök perspektíva fogalmazódik meg, mint a Midrás Rút-ban.
A Páska liturgiája négy poharat tartalmaz. Mindegyik pohárnak megvan a maga neve, és a Széder különböző jellemzőit szimbolizálja. Jusztinusz Mártír adott instrukciókat a Szent Közösség gyakorlatára nézve. Körülbelül 150 körülről származik az a magyarázata, hogy az eucharistikus közösség után a részvevőknek egymást szent csókkal kell üdvözölni. Ezek után a liturgia felügyelője, vezetője fogja a poharat, amiben bor és víz van összekeverve.

Az első pohár neve a „kiddus”, amely annyit jelent: „megszentelés”. A második pohár neve a „magid”, és e pohár elfogyasztása után kezdődik meg a páska elbeszélő, történeti része. A harmadik pohár neve a „kosz ha-bracha”, vagyis az „áldás pohara”, és erről beszél az 1 Kor 10,16: „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e?” A negyedik pohárról a keresztény teológia nagyrészt elfeledkezett. Ha az Utolsó Vacsorát nagyító alatt vizsgáljuk meg, megfigyelhetjük, hogy az Evangéliumok egyáltalán nem említik a negyedik poharat. Ennek neve a „Kosz ha-malkhut” vagyis a királyság pohara. A Márk 14,25-ben Jézus azt mondja: “Bizony mondom nektek, nem iszom többé a szőlőtő terméséből addig a napig, míg újat iszom az Isten országában.”

Az Oxfordi Egyetem professzora, David Daube szerint Jézus a negyedik poharat azért alkalmazta, hogy „előre vetítse az Isten Országának valóságos, tökéletes és végső eljövetelét, amely a jelenben hit és reménység valósága”. Szerinte is Jézus e mondataival nyilvánvaló módon a negyedik pohárra utalt. Azonban Jézus ezt a poharat nem itta ki, és nem monda el a „birkhat ha-sir”-t, vagyis az ének áldását, mert a liturgiának ezt a részét arra az időre mozdította el, amikor a Páska végső Királysága, Országa végleg beteljesedik. Ez teljesen illeszkedik az Evangéliumokba.  A Lukács 22,16-17-ban Jézus arról beszél, hogy nem eszi többet a páskai vacsoárt, míg „az be nem teljesedik ez az Isten Országában” és  addig nem issza a szőlőtő termését, míg el nem jön Isten Országa”.

A „hallel” örökkévaló perspektívái

A zsidó páska vacsora vége úgyszintén az örök perspektívákba torkollik, ahogyan a negyedik pohár. A zsidó széder hagyománya mindig is hangsúlyozta, hogy az ünnepnek mindig a Hallel elnevezésű dicséretekkel kellett végződnie. Ez a rész a Zsoltárok könyvének 113-ik részétől a 118-ig tart. Ezek a Zsoltárok beszélnek az Egyiptomból való szabadulásról, és hogy minden népnek és nemzetnek az a feladata, hogy dicsérje az Urat. A 118-ik Zsoltárt héberül „királyi éneknek”, „sir matronitha”-nak nevezik. Mindig ez zárja a páska vacsorát. Rabbi Akiva beszél arról a Talmudban, hogy ezt az éneket a Szent Szellem adta és hogy ezt az éneket énekelték Izrael fiai, amint átkeltek a Vörös tengeren. A hagyomány itt Jehuda és S’muél rabbikkal kapcsolja ezt össze, akik azt mondták, hogy a próféták azt parancsolták Izráélnek, hogy énekeljenek Üdvözítőjüknek azon a napon, amikor megszabadítja őket.” Még a Midrás Tehilim is igazolja ezt az elgondolást.

A Zohár a 118-ik Zsoltár témáját Izráelnek Egyiptomból való kivonulásához kapcsolja. Arról beszél, hogy „utalás van ebben a Zsoltárban arra a Valakire, aki eljövendő – ezért Izraelnek szükséges ezt énekelnie Annak, aki el fog jönni.” És az emberek akkor fogják ezt a Zsoltárt énekelni, amikor eljön a Megváltás, ami bizonyosan eljön. Mert az a Zsoltár a múltbeli világról is beszél a jövőbeliről is: a hit megerősítéseit tartalmazza és a Messiás napjainak titkait.”

folytatás következik…..

Kedves Olvasóink, a segítségeteket és támogatásotokat szeretnénk kérni!

2009 év októberében Isten kegyelméből sikerült kijutnunk Izraelbe és a régebben már megismert, számunkra nagyon kedves idős magyar túlélőkkel 8 órás interjú anyagot leforgatni.

Hazatérve az volt a szándékunk, hogy készüljön ebből egy dokumentumfilm, amelyet pl. a Duna Tv-nek és városi Tv-k számára lehet felajánlani, ill. egy 35-40 perces film, amely rendhagyó történelem órák segédanyaga lehet az iskolákban, vagy a kiengesztelődés szolgálatában helyi közösségek hasznára lehetnek.

A Nemzeti Kulturális Alapnál 2010-ben pályáztunk, azonban a kormányváltást követően zárolták a forrásokat, s majd az új vezetés új prioritásai miatt nem nyertünk támogatást.

A filmek megvalósításához, technikai okok miatt pótfelvételre és az utómunkák tekintetében vágásra, szerkesztésre van még szükség.

Az Örökkévaló arra ösztönözött 2011. év végén, hogy azon igyekezzünk, hogy 2012-re elkészüljenek a filmek.

Riportalanyaink idősek 82 év körül vagy afölött járnak most már. Sajnos Rácz Klári nénit azóta már „elveszítettük”.

Az időnk rövidre van szabva és felelősek vagyunk azokért a kincsekért, amelyek a riportokon keresztül a kezünkbe jutottak, és fontos hogy jól sáfárkodjunk ezekkel a nemzetünk és az eklézsia javára.

Most sikerült találnunk egy személyt, aki a filmes feladatokban profi módon és szinte önköltséges áron a segítségünkre lehet. De így is, a saját forrásainkat és a munkánkat befektetve a pótfelvétel és a projekt egyéb költségei még kb. 400 ezer forintot (kb.1400 euró) tesznek majd ki.

Április 29-én szeretnénk utazni Izraelbe 1 hétre, s így a pótfelvételt megkezdeni és a nyár végére a filmeket elkészíteni. (Szeretnénk, ha az idős riportalanyaink is láthatnák még a munkánk gyümölcsét.)

Amennyiben bármilyen módon tudjátok támogatni a projekt megvalósulását, kérlek jelezzetek vissza!

Hálásak vagyunk:

· ha imádkozol értünk,

· ha írsz pár bátorító sort,

· ha anyagi felajánlást tudsz tenni,

· ha kapcsolataiddal segítesz minket …stb.

További referencia:

Soproni megemlékezés 2011.

A film anyagi támogatásainak kezelője: a Keresztyén Segítség Hídja Alapítvány

OTP Bank Nyrt. Budapesti régió

Számlaszám: 11715007-20354277; megjegyzés rovatba: „Film projekt”

IBAN: HU 70 1171 5007 2035 4277 0000 0000;

Swift kód: OTP VHUHB

Köszönettel: Roóz Zoltán

Miniszter Urak, Kedves Barátaim, Hölgyeim és Uraim,

Különleges megtiszteltetés számomra, hogy a svéd embermentő diplomatáról emlékező Wallenberg-évet megnyithatom.

A mai nappal kezdődik meg az emlékévet végigkísérő eseménysorozat Magyarországon és Svédországban, amelyet a két ország szervez egy olyan személyiség tiszteletére, akinek az emléke az egyik legfontosabb szimbolikus kapocs a két nemzet között. Egy svéd diplomata emlékére, aki több tízezer magyarországi zsidó honfitársunkat mentette meg a holokauszt rettenetes tragédiájának idején. Ezért elsőként hadd köszöntsem a svéd diplomácia jelenlévő vezetőjét, Carl Bildt urat.

Úgyszintén szeretném nagy szeretettel köszönteni Yossi Peled miniszter urat annak az Izrael Államnak a kormánya képviseletében, ahol Wallenberget a „Világ Igazai” között tisztelik.

A Világ Igazainak a számon tartása egyike azoknak a dolgoknak, amit feltétlenül érdemes eltanulni Izraeltől: azok megbecsülését, akik a bajban, az igazságtalanság idején kiállnak értünk, s ezáltal univerzális emberi értékek mellett tesznek hitet.

Fontos emlékeznünk Wallenberg zsidó és nem zsidó származású, magyar és svéd segítőtársaira is. Szólni kell Váli Miklósnéról, a Wallenberg Emlékbizottságnak az a tagja, aki, miközben maga is üldözött volt a vészkorszakban, és Wallenbergnek köszönheti megmenekülését, beállt mellé, hogy mint gépíró gyorsítsa a Schutz-Passok kiadását.

Ne feledkezzünk meg a többi embermentőről sem. Azokról a hétköznapi, egészséges erkölcsű emberekről, akik közeli és távoli ismerősöket, barátokat, kollégákat vagy akár teljesen ismeretleneket mentettek. Akik Wallenberghez hasonlóan életük kockáztatásával segítették társaikat. Sajnos azonban nem voltak elegen. Magyarország külügyminisztereként különösen fájdalmas kimondanom: a vészkorszak idején a magyar állam megméretett és könnyűnek találtatott. Nem tudta megvédeni állampolgárait, sőt – jóllehet idegen megszállás alatt – de elpusztításukhoz is segítséget nyújtott. Így váltak szülőhazájukban hazátlanokká, magyarságuktól és emberi mivoltuktól megfosztva sorstalanokká zsidó magyarok százezrei. Az, hogy ma a Wallenberg emlékévet tudatos választásunk alapján a Magyar Nemzeti Múzeumban nyitjuk meg, hitvallás arról, hogy nemzetünk örökre szakított a XX. század sötét szellemével. A szakítás nem jelenti azt, hogy ne tudatosítanánk a felelősséget, amely abból származik, hogy a történelemnek ez az embertelen fejezete többek között a mi országunkban is lejátszódott. Tudjuk, hogy a múlt feltárása és a tanulságok levonása mindennél fontosabb.

Raoul Wallenberg ennek a nemzedéknek azok közé a tagjai közé tartozott, akik kiállásukkal bebizonyították – s itt hadd utaljak az emlékév mottójául választott Ady Endre-i gondolatra – hogy lehetséges embernek maradni az embertelenségben.

Igen, amikor tehát felidézzük Raoul Wallenberg budapesti tevékenységét, akkor egyrészt erre a személyes drámára emlékezünk. Másrészt azonban az ő történetének nemcsak ez a személyes, emberi dimenziója fontos számunkra, hanem a hivatásé is. A vészkorszak kritikus napjaiban Wallenberg diplomataként szolgált Budapesten, és így különleges eszköz – saját státusza – volt a kezében. A diplomata lét velejárói, a védettség, a „kiváltságok és mentességek” Wallenberg kezében fontos eszközként szolgáltak embermentő munkája során. S aki saját diplomata hivatását komolyan veszi, az nagyon jól tudja, hogy ez milyen nagy felelősség.  Wallenberg példaként szolgál későbbi korok diplomatái számára is.

Egy emlékév mindig egyszerre szól arról, akire emlékezünk: ki volt ő, és minek tartjuk őt; és azokról, akik emlékeznek: kik vagyunk, és minek tartjuk magunkat. Raoul Wallenbergre emlékezve amellett teszünk hitet, hogy ideálunk és értékeink az övével azonosak. Amint a Holokauszt az egész emberiségnek, a magyar Holokauszt az egész magyarságnak, a magyar nemzetnek a tragédiája.

Ezt erősítettük meg nemrég közreadott külpolitikai stratégiai dokumentumunkban is, amelyben leszögeztük, hogy Európa-politikánk és egész külpolitikánk alapját a szövetségeseinkkel és más nemzetközi partnereinkkel egymásért, egymás állampolgáraiért, egymás állampolgárai biztonságáért, jólétéért, szabadságáért vállalt kölcsönös felelősségünk alkotja.

Különös hangsúllyal írunk erről Izrael kapcsán. Magyarország számára sehol a világon nem közömbös az emberek biztonsága, a Közel-Kelet azonban megkülönböztetetten fontos ebből a szempontból. A magyarországi zsidó és az izraeli magyar ajkú, illetve magyar származású közösség rokoni, baráti szálakkal kötődik egymáshoz. Ezek a szálak különös értéket jelentenek a két ország kapcsolatrendszerében.

Amikor most megnyitom a Raoul Wallenberg emlékévet, örömmel hangsúlyozom, hogy személye – még ha egy szomorú korszakra emlékezve is – a jövőben is, mindig összeköti Svédországot, Magyarországot és Izraelt. Emléke mindig jelen lesz Svédországgal és Izraellel ápolt kapcsolatainkban.

Tudjuk, hogy az ismert történelmi körülmények miatt, nem vihetünk virágot Wallenberg sírjára. Életének teljes történeti feltárása bár még várat magára, de megkerülhetetlen. Sorsa arra is figyelmeztet bennünket, hogy a diktatórikus ideológiák természetezte azonos. Nem tűrik, nem tűrhetik az igazságot.

Az emlékév számos rendezvénye kifejezetten a fiatalokhoz szól. Közös feladatunk átörökíteni nemzedékről nemzedékre a felelősséget: nem szabad sodródni a történelem trendjeivel, hanem embernek kell maradni, az embertelenségben is. Azt kívánom mindenkinek, hogy legyen elmélyült közös megemlékezés.

forrás: www.szombat.org

A Bar David család, egyike az első Jézusban, mint Messiásban hívő izraeli családoknak, büszkén vállalja, hogy ők az első úttörők között vannak, akik Jézust követik Izrael földjén és izraeliként, és fiaik generációkon keresztül Izrael hadseregének elit alakulataiban szolgáltak.

“Először is zsidók vagyunk, hűségesek népünkhöz és a Tánákh-hoz, és az Újszövetséghez is.” Nyilatkozott Tsuriel Bar David.

A film egy összejövetelt is bemutatott a jeruzsálemi Semen Szászon (Az Öröm Olaja), gyülekezetben. Calev Meyers, a gyülekezet egyik vezetője elmondta az Israel Today című lapnak, hogy sok pozitív visszajelzés érkezett a riportműsor óta és jó volt látni az izraeliek számára, hogy honfitársaik Izrael Istenét áldják, és követik az ő Fiát, Jesuát, a Messiást.

Michael Schneider

A teljes interjú az Israel Today  áprilisi számában lesz olvasható!

“Az igazság felmagasztalja a nemzetet;a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.”

Példabeszédek könyve 14,34.

“Amit elfelejtettünk, azt nem lehet meggyógyítani, ami pedig nem gyógyul be, az egy nagyobb gonosznak lesz a forrása”.

Elie Wiesel, Nobel díjas író

“Dávid idejében egyszer éhínség volt három egymás után következő évben. Amikor Dávid kérdést intézett az Úrhoz, ezt mondta neki: Saul miatt és vérengző háza népe miatt van ez, mivel megölette a Giboniakat“      2 Sám 21,1

“Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával a Messiás által és nekünk adta a békéltetés szolgálatát“            2 Kor 5,18

A “Reménység kútjai” találkozó sorozat (Budapest, Pozsony, Oswiecim) célja, hogy Közép-Kelet Európában elinduljon, megerősödjön és kiszélesedjen egy olyan megbékélési folyamat az Úrban, ami gyógyulást, ébredést és reményt adhat népeinknek az elmúlt évszázad diktatúráinak (fasizmus, kommunizmus) sötét évtizedei után.

Keresztényként elsőként “idősebb testvéreink”, magyar zsidó honfitársaink köztünk történt tragédiájára tekintünk, de azt is megértettük,  hogy Isten a “szenvedés sorközösségében” adja meg a megbékéléshez vezető utat, így meg szeretnénk érinteni más népirtó rendszerek által okozott szenvedéseket is.

“… a kiengesztelődés folyamat: A lépcsősor legalján megtalálhatók a nélkülözhetetlen építőkövek: „Vágy, akarat, igazság, bizalom, tisztelet, érdeklődés.”

Az első lépés a kommunikáció, a második a közvetítés, a harmadik a találkozás, a negyedik a beszélgetés, az ötödik a megvitatás, a hatodik a párbeszéd, a hetedik a párbeszéd, a nyolcadik a megértés, a kilencedik az együttélés.

A domb tetején egy kunyhó rajza, ahol már együtt élhetünk, a rajz felett a következő józan üzenet olvasható: NEM KÖNNYŰ, IDŐ KELL HOZZÁ, DE LEHETSÉGES.

Benoît Standaert
Megbocsátás és kiengesztelődés -Bencés kiadó/Pannonhalma, 2008. pp. 98-99.

Részletes program:

2012. március 3.

Helyszín: Radnóti Miklós Gimnázium  – Budapest, Czázár András u. 10.

9:00  Köszöntő, bevezetés megemlékezés Ocskay Lászlóról, 2400 ember életének megmentőjéről.

9:15 – 10:15 Magyarország útja a holokausztig – történeti áttekintés – Ungváry Krisztián történész

10:15 -10:30  Szünet (zene)

10:30-11:30  A könnyhullatás kútja  – Rick Wienecke (Izraelben élő keresztény szobrász alkotása a keresztre feszítés és a holokauszt dialógusáról)

11:30 -11:45  Szünet (zene)

11:45 – 13:00 Mi történt már és mit tehetünk? Kérdésfelvetések a kiengesztelődés útján – Dr.Tatai István (református lelkész)

13:00- 14:30  Ebédszünet

14:30 -16:30  Válaszható csoportos találkozások:
• Beszélgetőcsoportok,
• Dokumentumfilm,
• Séta a zuglói nyilasterror emlékhelyére.

17:00 Közös reflexió a megtisztulásért

18:00 Közös séta a Duna parti cipőkhöz (jó idő esetén)

2012. március 4.

Helyszín: Radnóti Miklós Gimnázium – Budapest, Czázár András u. 10.

8:45 – 10:30 A társadalmi trauma gyermekei  – Dr. Bárdos Katalin (A „Kút” klinika vezetője);

                             Dr. Pfitzner Rudolf – pszichoterapeuta, egykori elítélt a Rákosi korszakban

10:30 – 11:30 Német keresztények útja a bűnbánatig és a kiengesztelődésig – Joela Krüger nővér: (A darmstadti Mária nővériség vezetője)

11:30 – 12:00  Visszajelzések

12:00 – 13:30  Ebédszünet

13:30 – 14:30 Reflexiók egymás megértéséért.

14:30 – 15:20  Zárózene

A program 2012. március 5-én Pozsonyban folytatódik és április 13-14-én Auschwitzban zárul.

Kérjük, hogy telefonszámunkon jelezzék, ha ezeken az alkalmakon is részt szeretnének venni.  Tel:  06-20-770-5648

A program az EU részleges támogatása mellett valósul meg, így minden további  támogatást köszönettel fogad az alapítvány.

Bankszámlaszám:
Raiffeisen Bank
12010611-01057394-00100000

Sz´fárád: Spanyolország héber neve, innen kapta nevét az általában délről és a Közel-Keletről származó szefárd zsidóság.

Amikor a keresztények elfoglalták Spanyolország nagy részét, a zsidók újra státuszhoz jutottak. Nagyon gazdag volt a spanyol zsidó közösség, és a spanyol uralkodók rájöttek arra, hogy a zsidókat fel tudják használni a saját céljaikra.

A zsidók úgy érezhették ezekben a korai keresztény társadalmakban, hogy sikeresek, de a dolgok 1263. körül elkezdtek változni. Ebben az évben egy Pablo Christiani nevű zsidóból kereszténnyé lett ember felajánlotta az egyháznak, hogy a vezető rabbikkal ő párbeszédet folytat, hogy megnyerje a zsidóságot a kereszténységnek.

A spanyol egyház erősen térítő egyház volt. Emlékezzünk rá, hogy egészen a muzulmán birodalom határán van Spanyolország és nagy a zsidó közösség is. Európa nagy részétől eltérően Spanyolország társadalma nem volt homogén, a spanyol uralkodók célja pedig az volt, hogy az egész országot kereszténnyé tegye. A spanyol keresztények azt gondolták, hogy érveléssel meg fogják győzni a spanyol zsidóságot. Így elkezdődik a keresztény-zsidó kapcsolatoknak egy olyan időszaka Spanyolországban, amelyre a disputák jellemzők, az erőltetett viták keresztények és zsidók között.

Pablo Christiani, mivel zsidóból áttért keresztény volt, nagyon jól ismerte a Talmudot és nagyon hatékonyan tudta használni az érveléseiben. Gyakran megtette, hogy fogott egy egész csoport papot, bementek a zsinagógába és elkezdtek prédikálni.

1263-ban újra egy ilyen erőltetett vitát kezdeményez, vitapartnere Nahmanidesz, saját korának egyik legnagyobb zsidó tudósa. Ez a vita kb. egy hétig folyt és két beszámoló is készült róla. Az egyik Nahmanidesz feljegyzése, a másik pedig az egyházé. Feltehetően ezek erősen eltértek egymástól. Christiani a Talmudot használta fel arra, hogy bebizonyítsa: Jézus a Messiás. Őszintén szólva ez elég ostoba hozzáállás.

Nahmanidesz jól ismerte Christiani érveléseit és felkészült. Egy héten belül felkérték, hogy hagyja abba a vitát. A legtöbb beszámoló szerint Nahmanidesz nagyon jól megválaszolt az érvekre. Megírta a saját beszámolóját, s ezután száműzték Spanyolországból.

Ez a vita arra volt jó, hogy egyre hevesebb vitákra vezessen a zsidó és keresztény világ között Spanyolországban. Ahogy ezek a pletykák és mendemondák terjedtek Európában, és a Spanyolországba bejövő keresztényekkel együtt eljutottak Spanyolországig, a társadalom egyre negatívabban kezdett tekinteni a zsidóságra. Ahogy korábban említettem, a spanyol zsidóság volt kora zsidóságának legtekintélyesebb és leggazdagabb rétege.

A zsidók már ott voltak Spanyolországban a Birodalom korai időszakáról kezdve, tehát nagyon mélyen gyökerező, nagyon gazdag közösség volt, de ahogy az üldöztetések növekedtek Európában, és egyre több helyről utasították ki őket, a spanyol társadalomra is nyomás nehezedett. 1378-ban, Sevillában egy pap kezdte azt tanítani, hogy a zsinagógákat meg kell semmisíteni, és a zsidó lakosságot gettókba kell tömöríteni. 1390-ben mind a püspök, mind Kasztília királya hirtelen meghalt. A zsidóság helyzete nagyon sötétre fordult, mert őket kezdték vádolni ennek a két személynek a haláláért.

1391. június 4-én Sevillában rettenetes pogrom tört ki a zsidóság ellen és egész Spanyolországra kiterjedt. Ennek a következtében zsidóság egyharmada elpusztult, egyharmada áttért a kereszténységre, a maradék pedig elhagyta Spanyolországot. Iszonyú megrázkódtatás volt ez a spanyolországi zsidó közösségeknek, fel sem fogták, hogy mindez megtörténhetett.

A legdöbbenetesebb következmény a tömeges áttérés volt, mert eddig az időszakig Európában sehol sem fordult elő, hogy zsidók nagy számban áttértek volna. Amint erről már szóltam, a zsidó közösség úgy reagált a kényszertérítésekre, hogy a “kiddus haSem”-mel az ajkaikon inkább mártírhalált haltak.

Ezen időszak rabbijai elkezdték átgondolni, hogy miért is történhetett meg ez az áttérési hullám és felismerték, hogy a hit megkopása és az asszimiláció következtében állt elő ez a helyzet.

Így megjelenik egy csoportja a zsidóságnak, akiket konverzoroknak, áttért zsidóknak neveztek. Mivel ők már kereszténnyé lettek, bejuthattak a társadalom felsőbb rétegeibe, beleértve a nemességet és a királyi réteget is, nem kellett már számolniuk a diszkriminációval. Pontosan ez a tény vezet a legnagyobb robbanáshoz Spanyolországban.

Három csoportosulást különböztetünk meg ebben az időszakban a zsidóságon belül: 1. a konverzorok csoportját, 2. azon zsidókat, akik megtartották a zsidó identitásukat és 3. az ú.n. marranókat (spanyolul: disznók), akik ugyan formailag áttérnek, de a magánéletben megtartják a zsidó szokásokat és vallást.

Általában ezek a csoportok továbbra is együtt élnek, ami óriási feszültséget eredményez, mert az áttért zsidók antiszemitává válnak. A konverzor csoport viszont egyre feljebb kerül a spanyol társadalomban, amit a tömegek egyre nagyobb féltékenységgel néznek. Megpróbálnak nyomást gyakorolni a társadalomra, hogy közösítsék ki őket, de ezt már vallási alapon nem lehet megtenni, hiszen már ők is keresztények. Faji alapon próbálkoznak tehát. A spanyolok elkezdik a családfájukat kutatni, hogy biztosítsák: nincs zsidó rokonuk.

Ekkor létrejön egy érdekházasság Spanyolországban. Korábban az ország fejedelemségekből állt. Az uralmon lévő IV. Henrik mostohatestvére és örököse, Kasztíliai Izabella, valamint (II.) Ferdinánd, Aragónia trónörököse között létrejött házasság teszi le egy egységes spanyol királyság alapkövét. A cél, hogy Spanyolországot a kereszténység zászlaja alatt egyesítsék.

A zsidóság még anyagilag is támogatta őket, mivel feltételezték, hogy Ferdinánd állítólagos zsidó származása miatt befolyásolni tudja a társadalmat, hogy nagyobb toleranciát mutassanak a zsidóság felé. Kezdetben ez így is történt. Róma azonban nyomást gyakorolt Spanyolországra, hogy ott is állítsanak fel inkvizíciós bíróságokat, és a konverzorokat bélyegezzék eretnekeknek. Ferdinánd először ezt visszautasítja, de Izabella hatására mégis megteszi, mivel pletykák kezdenek terjengeni, hogy Ferdinándot vissza akarják téríteni a judaizmusba.

Ugyanebben az évben egy hatalmas nyílt tárgyalást tartottak, ahova konverzorok ezreit hívták meg, és rájuk bizonyították, hogy megtérésük hamis, majd kivégezték őket. Fontos ismét hangsúlyozni, hogy ezeknek az inkvizícióknak semmi közük nem volt a nem áttért zsidósághoz; céljuk a keresztény egyház berkein belül az eretnekség kiirtása volt. A konverzorokat és marranókat vizsgálták meg, hogy vajon gyakorolják-e a zsidó szokásaikat. Ez ötven éven át tartott.

1491-ben megváltozik a helyzet. Toledóban a konverzorok és marranók ellen vérvádat emelnek. Egy állítólagos összeesküvést lepleznek le, melynek célja a spanyol király trónfosztása volt. Ez volt az a fordulópont, mely a Spanyolországból való kiűzetéshez vezetett. 1492. január 2-án Ferdinánd és Izabella győzelmet aratnak a granadai muzulmánok fölött és ezzel Spanyolország egységes keresztény állam lesz.

Torquemada (1), a spanyol inkvizíció feje szerint a zsidók mindaddig, míg Spanyolországban maradnak, kísértést jelentenek a konverzorok számára, hogy gyakorolják a zsidó örökségüket. Ráveszi Ferdinándot, hogy adja ki a száműzetés rendeletét, melynek lényege, hogy a zsidók vagy elhagyják az országot, vagy áttérnek. 1492. március 31-én ki is adják ezt a rendeletet.

Ez a rendelet megtiltotta, hogy bárki aranyat, ezüstöt és drágakövet vigyen magával. A kérdés az volt, hogy hova menjenek, hiszen a környező országok már korábban mind kitiltották a zsidókat, oda nem mehettek. Mi legyen a tulajdonaikkal, mely nem elhanyagolható vagyon.

Hatalmas műkincsgyűjteményeket, zsinagógákat kenyérért adnak el. Ferdinánd udvarában élt egy zsidó, Don Jichák Ábrávánél, a király kincstárnoka. 1492 tavaszán azzal áll elő, hogy a zsidó közösség helyreállítja a flamand háború alatt kimerült kincstárat, vagyis megvásárolja a maradás lehetőségét. Torquemada egy furcsa lépést tesz, amelyről egy korabeli inkvizítor így ír:

“Elment a királyi palotába, ruhája alá egy feszületet rejtett és szenteskedve nyíltan szólt a királynak: Tudok a király dolgairól. Lásd, itt van a Megváltó feszülete, akit az átkozott Júdás harminc ezüstpénzért adott el az ellenségeinek és feladta őt a vádlóinak. Ha ez a cselekedet tetszik, akkor adja el magasabb pénzösszegért. Ami engem illet, elállok minden hatalomtól, nem vállalom ennek szégyenét. Te leszel a felelős Isten előtt ezért az üzleti akcióért. Miután ezeket elmondta, letette eléjük a feszületet és elment.”

Ennek következtében Ferdinánd véghezvitte tervét a zsidóság Spanyolországból való kiűzetésével kapcsolatban. Négy hónapot kaptak arra, hogy elhagyják az országot. Kiűzetésük napjául 1492. augusztus 2-át (Tis’á Be’áv ), vagyis az első és második Templom lerombolásának napját írták ki. Hatalmas zsidó közösség kényszerült távozásra. Kétszázezer elhagyja az országot, százezer áttér.

A kérdés csak az volt, hogy hova menjenek. Százhúszezer Portugáliába vándorol. A portugál uralkodó nyolc hónapot engedélyez a maradásra, utána mehetnek, ahova akarnak. Ezért a tartózkodásért azonban hatalmas pénzösszeget kellett fizetniük. Később ezt az ajánlatot visszavonják: vagy áttérnek, vagy rabszolgák lesznek. A zsidó gyerekeket elszakítják szüleiktől, és Afrika partjainál lévő szigetekre száműzik őket. Idézet egy portugáliai zsidó krónikából:

“Dél Tomis szigetét nemrégen fedezték fel. Ezt a szigetet különböző gyíkok, kígyók és más veszedelmes hüllők lakják. Mindenféle racionális érvet nélkülözött ez a hely. A király ezt a helyet arra használta, hogy elátkozott bűnösöket száműzzön ide, s úgy döntött, hogy ezek közé sorolja a zsidók ártatlan gyerekeit is, mivel a szülőket láthatóan Isten büntetése sújtja. Amikor ez a szerencsétlen óra elérkezett, hogy ezt a barbár dolgot végrehajtsák, az anyák arcukat karmolták fájdalmukban, mikor 3 évesnél kisebb csecsemőiket elvitték a karjaikból. Nagy tiszteletben álló vének szaggatták meg szakállukat, amikor saját testük gyümölcsét ragadták el tőlük. A gyerekek átható hangja kiáltott a menny felé, sírtak, mikor szüleik karjából kiragadták őket. Néhány asszony a király lábához vetette magát és azért könyörgött, hagy mehessen el gyermekeivel. De a király kegyelmét még ez sem indította meg. Volt egy anya, akit ez a rettenetes, megmagyarázhatatlan kegyetlenség annyira megrázott, hogy nem törődve a karjában lévő gyerek sírásával, egy hajóról a tengerbe vetette magát. Gyermekét ölelve együtt fulladtak meg.

Végül, mikor ezek az ártatlan gyerekek Dél Tomis puszta szigetére érkeztek, amely nem volt más, mint a sírhelyük, kegyetlenül partra vetették és otthagyták őket. Majdnem mindegyiküket ezek a hatalmas gyíkok falták fel. Akik megmenekültek ezektől a hüllőktől, az éhségtől és az elhagyatottságtól pusztultak el.”

Így mentek el a zsidók Spanyolországból. Felmerül az egyetlen kérdés: Hol volt Isten eközben? Mert mindez Isten nevében történt. Egy dolgot meg tudunk érteni a zsidóság történelméből: azt, hogy Isten mindig tesz valamit népe megmentéséért. Sokszor ezt a legnagyobb csendben teszi. Mindig olyan valakit keres, aki hajlandó cselekedni. És általában onnan jön a segítség, ahonnan a legkevésbé várjuk.

Ebben az esetben ez a valaki egy olasz volt, aki azzal a céllal érkezik Spanyolországba, hogy Ázsia felé egyszerűbb utat találjon. Az illető neve Kolumbusz Kristóf. Egy olyan olasz városból származott, ahol nagy zsidó közösség élt korábban. Naplót vezetett, melyből kiderül, hogy nem Krisztus születését veszi a naptár alapjául, hanem a Templom lerombolásának napját. Jó kapcsolatban volt a mohamedánokkal és zsidókkal, de különösen a konverzorokkal. Nagyon sok konverzor segítette anyagilag az útjait. Nem lehetetlen, hogy maga Kolumbusz is az volt.

A mostani útjára 1492. áv hónap 9-én, a Templom lerombolásának napján akart elindulni, amikor meghallotta a száműzetés rendeletét. Elhalasztotta az indulást, hogy útjára magával vihesse a száműzött zsidókat.

1492. szeptemberében egy különös dologról számol be naplójában. Amikor Afrika partjai felől hajózik az Új világ felé, furcsa hangot hall az egyik hajó felől: egy kohanita ének, a Kol Nidré (2) dallama száll a magasba…

Valamikor október tájékán, 1492-ben, Kolumbusz hajóinak fedélzetén egy krónikaíró kitekintett a tengerre és észrevette, hogy valami a vízen lebeg. Lement, kiszedte a tengerből. Egy pálmaág volt. Elkezdett gondolkodni, hogy milyen nap is van. Ez volt a Hosáná Rábbá, a szukkot utolsó napja, mikor pálmalevelet lengetnek…

Ha nem lett volna Amerika, az egész zsidóság elpusztul Európában, és végül a holokauszt alatt. Isten 450 évvel az európai holokauszt előtt Kolumbuszt használta arra, hogy olyan menedékhelyet készítsen a zsidó nép számára, mely évszázadokra biztonságot nyújt. S ez a férfi még azt sem tudta, hogy hova megy, Isten mégis használta őt, mert hajlandó volt cselekedni…

Jegyzetek

1) Tomás de Torquemada maga is zsidó származású, dominikánus szerzetes lett, hogy tagadja zsidó mivoltát. ő volt Izabella, spanyol királyné gyóntatója és az inkvizíció feje.

2) a Jom Kippurt vezeti be. Ez az ima akkor keletkezett, mikor erőszakkal térítették át a zsidókat, s lényege, hogy minden erőszak hatására, és nem szívből, tett fogadalom alól feloldoz. Ezt az imát a konverzorok és marranók sokszor imádkozták el.

Ezen a ponton kezdődik el, hogy a korai keresztény teológusok most már hivatalosan állást foglalnak a zsidóság ellen. Már közvetlenül a Bár Kochbá lázadás után ez elkezdődik. Justinus mártír(1) az első, aki mindezt leírja. Párbeszédes formában ír egy levelet, melyben egy Tripho nevű emberrel folytat vitát. Tripho olyan zsidó, aki nem hisz az evangéliumban, Justinusnak pedig az a célja, hogy meggyőzze arról, hogy Jesua, Jézus a Megváltó, ő az út, akit követni kell.
Justinus ezt az írást két célból fogalmazza meg: a pogányoknak is bizonyítani szeretné, hogy Krisztus az Üdvözítő, és a zsidóságnak is, hogy Jézus a Messiás.

Ebben a levélben az Egyházat igaz szellemi Izraelnek nevezi. Azzal érvel, hogy Izrael Istene már az Egyház között lakozik, s már nem lakozik a zsidó nép között. Azt állítja, hogy Isten kapcsolata a test szerinti leszármazottakkal lezárult és most már szellemi kapcsolatban van a szellemi leszármazottakkal, akik az Egyház. Justinus az, aki először megfogalmazza és lefekteti a behelyettesítés teológiáját. Krisztusban látja meg az egész teremtés végső célját és beteljesedését. Isten céljait négy pontban fogalmazza meg.

- Istennek terve van a teremtéskor az egész emberiség számára
- Ádám elbukott
- Krisztus az, aki megvált
- Krisztusban minden beteljesedik, amikor visszatér az idők végén

Ebből a négy tézisből úgy tűnik, mintha Izrael nem is létezett volna, pedig az egész Ó- és Újszövetség végig Izraelről szól. Justinus azzal magyarázza ezt a problémát, hogy az Izraelre vonatkozó ígéretek csak ideiglenesen, addig léteztek és addig voltak érvényesek, míg el nem jön a Messiás. Miután eljött, megszűnt az érvényességük.

Ez a hagyományos keresztény teológia. Még azok a gyülekezetek is, amelyek a legbiblikusabbak, és amelyek Izrael lelkes támogatói, akik meglátták, hogy Istennek még van terve Izraellel, még ők is csak bizonyos mértékig próbálják besulykolni alapteológiájukba Izraelt.

Úgy gondolom, a Bibliából kiderül, hogy Isten Izrael szerepét Ádám bukása után vezette be: a Messiás Izraelből támad, a Messiás kiküldi Izraelt a nemzetekhez, a pogányok az idő során becsatlakoznak Izrael közösségébe és ezután a Messiás Izraelbe tér vissza. Mennyire eltérnek a hangsúlyok!

Az Írások legelején láthatjuk a teremtés történetének leírását. A teremtéskor Istennek az egész emberiség számára terve van, de Ádám megtöri ezt azzal, hogy bűnbe esik. Ekkor Isten Izraelt választja, hogy tervét teljességre juttassa. És ez még a mai napig sem fejeződött be.

Nem arról van szó, hogy Ádám elbukott és akkor gyorsan eljött a Krisztus, hogy kiszabadítsa Ádámot és utódait a bukásból. A történelmi valóság az, hogy ez után a bukás után Isten kiválasztja Izraelt, hogy az Megváltás tervét végbevihesse.

Azt a feladatot bízza Izraelre, hogy a világ üdvözítését szolgálják, és Isten terveit teljességre vigyék. A Messiás Izraelből támad, és Izraelért jön el, hogy azt szent nemzetté tegye, akik aztán elmennek a pogányok közé, a világ népei pedig Izraelhez csatlakoznak. A Messiás Izraelhez jön vissza, aztán válik a nemzetek Istenévé.

Óriási az eltérés a két elképzelés között! Először Izrael fogja befogadni a Messiást, hiszen oda tér vissza, s utána a nemzetek túlélői csatlakoznak a messiási királyságba. Izrael elmegy a pogány népekhez, és akik közülük hitre jutnak, csatlakoznak Izraelhez, és teljességre jutnak saját etnikumuk elhívásában.

Justinus teológiája teljességgel kihagyja Isten Izraellel kapcsolatos tervét. Ez azután az idő múlásával tovább torzul: ha az Egyház Izrael helyébe lépett, de Izrael mégis valamilyen formában tovább létezik, akkor úgy kell tekinteni rá, mint akadályra Isten tervében és valahogy meg kell tőle szabadulni.

Az egyik lehetőség, hogy megtérnek és keresztények lesznek. De ha nem hajlandók? Ez már komolyabb probléma. Nem a megtérésükkel vagy nem megtérésükkel van a gond, hanem ennek a teológiának a totális tévedésével. Justinus a levelében azt mondja: “legyél vagy keresztény, vagy zsidó, de a kettő együtt nem lehetsz”.

Érvekkel támasztja alá, hogy e két közösség egymással kibékíthetetlenül áll szemben. Az az iróniája ennek, hogy ezt a kijelentést mind a zsidók, mind a keresztények a mai napig elfogadják. A zsidó közösség azt mondja, hogy aki hiszi, hogy Jézus a Messiás, már nem zsidó. A keresztény egyház pedig az évszázadok során azt mondta, hogy, ha egy zsidó elkezd hinni Jézusban, akkor meg kell tagadnia a zsidóságát.

A zsidóság és az Egyház elszakadása a gnoszticizmus megjelenésével folytatódik. A gnoszticizmus olyan eretnek tanításból származik, amelynek alapítója Marcion volt. A 180-as évek tájékán kezdett el működni. Azt tanította, hogy két Isten van: az egyik az Ószövetség, a másik az Újszövetség Istene. Az Újszövetség Istene nagyobb, mint az Ószövetségé; az Ószövetség Istene csak az anyagi világ dolgaival foglalkozik – mint például Izrael, mert ők egy fizikai nemzet -, az Újszövetség Istene azonban csak a szellemi dolgokkal. Azt tanította, hogy Jézus megmenti, kimenti az ő népét a zsidók ószövetségi Istene kezéből.

Két egyházatya válaszolt Marcion tanításaira. Az első Tertullianus volt. Célja az volt, hogy a gnoszticizmus eretnekségét kitisztítsa, de ezt csak úgy tudta megtenni, ha elmagyarázza, hogy az Ó- és az Újszövetség egységben van. Egymással. Tehát elmagyarázza, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene az egytlen igaz Isten, ő Jézus Krisztusnak is az Istene. Valahogyan azonban kezelnie kell a két szövetség közötti különbséget. Azt mondja tehát:

“A Tóra törvényei és rendelkezései méltatlanok egy megvilágosodott egyház számára. Csak azért adattak ezek az előírások a zsidó népnek, hogy megfékezzék a bálványimádást és a mohóságot.”

Arra a következtetésre jut, hogy a bálványimádás és mohóság bűnei csak a zsidóságra jellemzőek, ezekhez a bűnökhöz az emberiség többi részének semmi köze. Az érvelését azzal folytatja, hogy a zsidóság bűneit Krisztus meggyilkolása tetőzi. A zsidók mindig is méltatlanok voltak a kiválasztásra és ezt most el is veszítették. Isten választása most már a pogányokra esett, akik képesek arra, hogy egy magasabb, megvilágosodottabb szinten éljenek, mint a zsidók.

A furcsasága mindennek azonban az, hogy itt Tertulliánus célja nem az, hogy a zsidósággal szálljon szembe, csak Marcionnal vitázott. Magyarázatai során azonban durva antiszemita következtetésekre jut.

A másik egyházatya, aki szembeszáll Marcion tanításaival, Ireneus. Azt mondja, hogy eredetileg Isten kiválasztotta a zsidóságot, hogy felkészítse őket a Krisztus számára, de ők elutasították és meggyilkolták, s mivel ezt tették, Isten az örökségüket kizárólag a pogányoknak adta.

Megfogalmazta, hogy azok a zsidók, akik büszkék arra, hogy Izraelhez tartoznak, nem tartoznak Krisztushoz, és többé semmi hasznuk. Talán most lenne a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy visszatekintsünk Pál szavaira:

“Mert néktek mondom a pogányoknak, a mennyiben hát én pogányok apostola vagyok, a szolgálatomat dicsőítem, Ha ugyan felingerelhetném az én atyámfiait, és megtarthatnék közülük némelyeket. Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból? Ha pedig a zsenge szent, akkor a tészta is; és ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának; Ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt mondod azért: Kitörettek az ágak, hogy én oltassam be. Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj; Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez. Tekintsd meg azért az Istennek kegyességét és keménységét: azok iránt a kik elestek, keménységét; irántad pedig a kegyességét, ha megmaradsz a kegyességben; különben te is kivágatol. Sőt azok is, ha meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az Isten ismét beolthatja őket. Mert ha te a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájokba.” (Róma 11,13-14)

Az én értelmezésem szerint Pál pogány származású hívőknek beszél arról, hogy milyen módon viszonyuljanak a megtérésre még el nem jutott zsidó közösséghez.

Folytassuk az egyházatyák írásainak áttekintését. Tertullianus és Ireneus kb. 200 körül éltek. Utánuk következett Eusebius, aki összefoglaló egyháztörténelmet írt az apostolok korától a saját koráig, ami kb. 300 körül volt.

Az általa megírt egyháztörténelmet ma is tanítják még a teológiákon. Ez a korai egyház történelmének klasszikus leírása. A következőket mondja: “A zsidók minden egyes közösségükben egy keresztényt keresztre feszítettek a purim ünnepén, mint Jézus visszautasításának kinyilatkoztatását. A római-perzsa háború során a zsidók 90.000 keresztény foglyot ejtettek pusztán azért, hogy élvezettel legyilkolhassák őket.”

Írásaiban éles ellentétbe állítja a hébereket, akik jó emberek voltak az Ószövetség idején és a zsidókat, akiket gonoszként fest le. Honnan veszi ezt az információt?

A Római Birodalomra általában jellemző volt az antiszemitizmus. A rómaiak érdekes módon ateistáknak tartották a zsidókat, mert nem hittek az ő isteneikben. Különféle negatív történetek keringtek a zsidókról. Euzebiusz ezekben a zsidó-római konfliktusról szóló történetekben a “római” helyére “keresztényt” ír.

Azt mondja, hogy a zsidók keresztényeket gyilkolnak, és nem azt, ahogyan ezek a történetek szóltak. A félelmetes ebben az, hogy ennek az embernek az egyháztörténete az elkövetkezendő 1500 év során mértékadóvá válik. Ettől kezdve mindenki így fog gondolkodni a zsidókról.

A következő idézet Konstantintól származik, akiről tudjuk, hogy a Római Birodalom államvallásává tette a kereszténységet.

“Semmiben sem vágyunk közösségben lenni ezzel a gyűlölt néppel, mert számunkra az Üdvözítő más utat jelölt ki. Mi ehhez az úthoz ragaszkodunk és tartózkodunk minden szégyenteli kapcsolattól ezzel a néppel.”

Egyiptomban legalább 1 millió, Izraelben 2,5 millió, Szíriában újabb 1 millió, Törökországban is, Irakban és Babilonban szintén ennyi zsidó élt. Észak Afrika különböző részein, Spanyolországban, Rómában és Itália déli részein, Görögország déli részein szintén nagy zsidó közösségek éltek.

Kövessük egy pillanatra nyomon az Egyház terjeszkedését. Izrael, Szíria, Nyugat-Törökország, Görögország, Róma és Itália a terjeszkedés útvonala. A II. sz. elejére Egyiptomba, Izrael északi részére, Észak-Törökországba, Perzsiába és a Fekete tenger mellékére, Észak-Afrikába, és Itália különböző részeire is eljut az Evangélium.

A zsidó közösségek vonalát követi ez a terjeszkedés, mert a korai hívők mindegyike vagy zsidó volt vagy istenfélő pogány.

A IV. évszázadra úgy tűnik, hihetetlen gyorsasággal terjed az Evangélium, azonban csak arról van szó, hogy Konstantin rendelete következtében egyszerre mindenki keresztény lesz. Nem hitbeli, személyes döntés alapján, hanem állami törvény alapján.

Ezen a ponton válik a kereszténység tömegvallássá. Természetesen ezeknek a tömegeknek nem minden tagja hívő. Kialakul a névleges kereszténység. Ha már mindenki papírforma szerint keresztény, akkor kik azok, akik nem? A zsidók. Korábban sokkal árnyaltabb volt a helyzet: léteztek pogányok, keresztények, zsidók. Most már jobban kitűnnek a zsidók, és hitetlennek bélyegeztetnek. Azt mondják róluk, hogy nem tudatlanság miatt utasították vissza a Krisztust, hanem makacsság miatt.

Ez az az idő a történelemben, amikor elkezdik fizikailag is támadni a zsinagógákat és a zsidó kereskedőhelyeket. A zsidó hívők számára nagyon sötétté válik a kép. A IV. évszázadra Konstantin után az egyház létrehozott egy katekizmust, melynek a hittételeit minden hitrejutónak tudnia kellett. A következő idézet a konstantinápolyi egyház katekizmusából származik. Találunk ebben egy kitételt, amely olyan hívőkre vonatkozik, akik zsidó származásúak és elfogadták Jézust Megváltónak.

“Egy zsidónak, aki hitre jut, ezt kell megvallania: Megtagadok minden szokást, rítust, törvényt, mindenféle kovásztalan kenyeret, mindenféle bárányáldozatot, amely a hébereké. Megtagadom a héberek minden ünnepét, áldozatát, imádságát, tisztulási szertartását, megszentelését, böjtjeit, újholdjait, sabbatjait, minden babonájukat és himnuszukat, minden kántálásukat, a zsinagóga minden szokását, a héberek minden ételét és italát. Egyszóval mindent megtagadok, ami zsidó, minden törvényt, minden szokást, és mindenekfölött megtagadom az Antikrisztust, akire minden zsidó vár, aki Krisztus formájában és alakjában fog megjelenni. És magamat az igaz Krisztushoz és Istenhez adom.”

Egy másik katekizmusból származik a következő részlet, melyet egy másik keleti egyház adott ki. Vajon mit kezd egy zsidó, aki hisz a Messiásban egy ilyen egyházban?

“Megtagadom a héberek teljes istentiszteletét, a körülmetélkedést, minden törvénykezését, a kovásztalan kenyereket, a pászkát, a bárány áldozását, a hetek ünnepét, a kürtzengés ünnepét, az engesztelés ünnepét, a sátrak ünnepét, és miden egyéb héber ünnepet, az ő áldozatait, imádságait, tisztulási szertartásait, a böjtjeit, a sabbatjait, az újholdakat, az ételeket és italokat. Teljes mértékben tagadok minden szokást és intézményt, amelyet a zsidó törvény tartalmaz.”

Ettől kezdve csak rosszabb lesz a helyzet. A következő idézet Joannész Khrüszosztomosztól (St. Joannes Chrysostomus) származik, aki a keleti ortodox egyház atyja. Aranyszájú Szent Jánosként szokták emlegetni, erőteljes szónoki képessége miatt. A zsidókról neki ez a mondanivalója:

“A zsidók minden ember közül legértéktelenebbek, buják, tolvajok, Krisztus kegyetlen gyilkosai, az ördög tisztelői, a vallásuk betegség. A zsidók Krisztus kegyetlen gyilkosai és Isten meggyilkolása miatt számukra semmiféle megtérés nem lehetséges, nincs bocsánat vagy menekülés. A keresztényeknek nem szabad visszariadniuk a bosszútól. A zsidóknak pedig szolgaságban kell élni örökre. Isten mindig gyűlölte a zsidókat, ezért kötelessége minden kereszténynek gyűlölni a zsidókat.”

Vajon ez az ember kezébe vette-e valaha a Rómaiakhoz írt levelet? Félelmetes elméjű tudós volt, s nem nehéz elképzelni, hogy akik hallgattak egy ilyen embernek az igehirdetésére, miért ragadták magukhoz az ítélkezést és kezdték el gyilkolni fizikailag is a zsidókat.

A tömegeknek nem volt Bibliája, a papokat hallgatták. Ez az idézet a keleti egyház legfőbb vezetőjének szájából illetve tollából származik.

Tekintsük meg most a nyugati egyház állapotát. Azt gondolhatnánk, hogy ott egy kicsit jobb a helyzet. Milánói Szent Ambrus nyugati egyházatya volt. Az a római császár, aki Ambrus előtt élt, keresztény volt és rendkívül antiszemita.

A következő uralkodó Theodosius, már nem volt keresztény. Egy olyan rendeletet hoz, hogy építsenek újjá egy zsinagógát, amelyet a korábbi uralkodó ideje alatt leromboltak, vagyis felégettek. Ambrus levelet ír az uralkodónak, amelyben bírálja a zsinagóga újjáépítésére vonatkozó tervét. Ez áll levelében:

“Itt kijelentem, hogy én voltam az, aki felgyújtotta a zsinagógát. Valóban én adtam ki a rendelkezést, hogy ezt tegyék meg, azért, hogy ne legyen több olyan hely, ahol a Krisztust tagadják.”

A következő idézet Niceai Gergelytől származik. Szent Gergely egy istentiszteleti szövegében így jellemezte a zsidókat:

“A próféták gyilkosai, az ördög társai, viperák népe, démonok nagytanácsa, mindennek, ami szép és jó, ellenségei, kecskék és vaddisznók a kegyetlenségükben.”

A 380-as évek körül élt János, Ambrus és Gergely, Szent Ágoston, akitől a következőkben szeretnénk idézni, pedig 411 körül. A nyugati egyházban ő viszonyult a legtoleránsabban a zsidókhoz. Róla sem lehet elmondani, hogy nagyszerű véleménye lett volna róluk, de legalább megakadályozta a zsidóság gyilkolását. Ágoston ezt mondja:

“Egy héber legmegfelelőbb képmása Iskariotes Júdás, aki ezüstért adja el az Urat. Egy zsidó sohasem értheti meg az Írásokat és örökre hordozza a büntetést Jézus haláláért.”

Próbáljuk meg értelmezni Ágoston véleményét. Meg volt győződve arról, hogy Isten elvetette a zsidó népet. Azt gondolta, hogy a keresztényeknek békén kell hagyni őket, mert példaként vannak arra vonatkozóan, hogy mi történik egy néppel, akik elutasítják Istent. Hadd legyenek a zsidók figyelmeztető jelül arra, hogy mi történik azzal, aki nem fogadja el Jézust.

A nyugati világban Ágoston véleménye lett a legmérvadóbb 600 éven keresztül. Ha Ágoston nem írta volna ezeket az írásokat, valószínűleg a zsidók elpusztítása sokkal hamarabb megtörtént volna.

A sorban a következő egyházatya Jeromos, a Vulgata fordítója. 418 körül írta a következőket:

“A zsidók született hazudozók, akik a keresztényeket eretnekségre csábítják. Addig kell őket büntetni, míg bűnt nem vallanak.”

A zsinagógáról pedig azt mondja:

“Ha kuplerájnak nevezed, bűnbarlangnak, az ördög menedékének, a sátán erődítményének, a lélek megrontójának, mindenféle gonoszság szakadékának, akkor még mindig kevesebbet mondasz, mint amit megérdemel.”

Miután Jeromos ezeket leírta, Ágoston egy levelet küldött neki, és megfeddte, mert úgy gondolta, hogy egy kicsit messzire ment. Ebből is kitűnik, hogy Ágoston próbálta enyhíteni a kialakult viszonyokat.

Talán összegezhetjük ezt annyival, hogy e korai egyházatyák nyomán megszületett egy rendkívül antiszemita keresztény teológia.

Jegyzetek

1) Kb. a 140-es években élt.

Herzl Tivadar 1860-ban született Budapesten egy elnémetesedett családba, ami akkor az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Ő is jogot tanult, de nem nagyon szerette, a szíve a színház világa felé húzta. Az életének célja az volt, hogy nagy drámaíró legyen. Ám amikor kapcsolatba került a színházi világgal, kiderült, hogy egyáltalán nem ért hozzá. Isten teljesen más módon használja életét hatalmas módon.

Ebben az időben mind a magyar, mind az osztrák területeken élő zsidók a haszkala hívei, így a magyar zsidóság nagy része ebben a reformmozgalomban neológ zsidóvá válik. Eleinte Herzl is azt hitte, hogy a zsidók problémáira az asszimiláció a megoldás.Európában az antiszemitizmus egyre növekszik, abból a filozófiai meggyőződésből, hogy egy embernek félre kell tennie különálló vallási meggyőződését, ha az adott ország, társadalom tagjává akar válni. Mivel a zsidóságban erős a zsidó hagyományokhoz és az egymáshoz való ragaszkodás, ezért elkezdődik ellenük a diszkrimináció.

Az 1890-es években Herzl egy bécsi lap tudósítója lesz, és amint látja, hogy növekszik az antiszemitizmus, a zsidósággal kapcsolatos elméletei kezdenek megváltozni. Először azt gondolja, hogy a megoldás az lehet, ha mindenki áttér a kereszténységre. Párizsba megy, ahol a bécsi lap Párizsba kiküldött tudósítója lesz. Itt nézi végig a híres Dreyfuss-pert, 1894-95-ben.

Dreyfuss a francia hadsereg tisztje volt, és azzal vádolják, hogy árulóvá vált, a németek oldalára állt. A legvalószínűbb, hogy az a felettese volt az áruló, aki vádolta őt. A zsidó származású Dreyfuss ellen pert indítanak, ami óriási nyilvánosság előtt zajlik Párizsban. Az egész városban tüntetések kezdődnek Dreyfuss és a zsidóság ellen.

A tüntetéseken elhangzott vádakon érdemes elgondolkodni. Azzal vádolják a zsidókat, hogy bennük nem lehet bízni, mivel nem is igazán franciák. Emlékezzünk, hogy száz évvel korábban, amikor a franciák felajánlják az állampolgárságot a zsidóknak, azt várják tőlük, hogy a francia hazáért cserébe váljanak a zsidók franciákká. A legtöbb zsidó elfogadta ezt az ajánlatot.

Ahogy Herzl szemléli ezeket az eseményeket, rájön, hogy az asszimiláció nem válasz a problémákra. Szükségük van egy saját államra, amelynek Palesztinában kellene lennie. Herzl maga ateista volt, de azért esett választása Palesztinára, mert végiggondolta, hogy a zsidóság onnan származik, és az most “üresen áll”.

1896-ban megírja a híres könyvét “A zsidó állam”(2) címmel. Ebben az írásban azt javasolja, hogy a világ más országai segítsék a zsidóságot visszatérni Palesztina földjére, ahol egy zsidó minta-államot tudnak létrehozni. Úgy látta, hogy ez nemcsak a zsidóságot segítené abban, hogy, önálló állama legyen, hanem a világ többi országa számára is megoldaná a zsidó-problémát.

Ami ezután történik, döbbenetes. Mivel nagyon jó kapcsolatai voltak a társadalom felsőbb rétegeivel, ezt az írását nagyon széles körben publikálták. Arra is gondolt, hogy megkeresi az Ottomán Birodalom uralkodóját, és felajánlja neki a világ zsidóságának pénzügyi támogatását a szegénységbe került török birodalom számára annak fejében, hogy megkapják Palesztina földjét.

A nyugat-európai pénzvilágban mozgó zsidóság azonban nem támogatta el ezt a javaslatot. Herzlnek mégis sikerült kapcsolatba kerülnie az ottomán uralkodóval, és megbeszéltek egy találkozót. Herzl meg is teszi ajánlatát. Úgy tűnik, a szultán nagyon komolyan veszi ezt a javaslatot.

A furcsa ebben az, hogy Herzlnek semmiféle pénzügyi háttere nem volt. Ha tényleg elfogadta volna a szultán ezt az ajánlatot, nehéz helyzetbe került volna. De néhány hetes gondolkodás után az uralkodó visszautasította. Herzl nagyon elutasítottnak érzi magát Párizsban.

Ezután áll elő azzal a gondolattal, hogy egy cionista kongresszust kell tartani. Tovább folytatja diplomáciai erőfeszítéseit is. A probléma azonban az volt, hogy miután a törökök visszautasították, nem volt hová fordulnia. A német császárra gondolt, azonban oda nem voltak kapcsolatai.

Ezen apnton a történet humoros fordulatot vesz. Herzl visszatér Párizsba, ahol egy fanatikus brit keresztény, William Heckler, elolvassa a zsidó államról szóló írását. Heckler buzgón tanulnányozta a bibliai próféciáit, és Herzl írását olvasva felfedezi, hogy a próféciák is a zsidóságnak Palesztinába való visszatéréséről beszélnek. Felkutatja Herzlt Párizsban és találkozót kér tőle. Ezalatt a találkozó alatt Herzl néhány gondolatot lejegyez. Az egyik ilyen feljegyzése azt állapítja meg, hogy hogy Heckler nem normális, mivel teljesen vallási alapokon beszél.

Hekler felajánlja, hogy segít találkozni a német császárral, mivel ismeri őt. Ez már Herzlt is gondolkodóba ejti. Elfogadja az ajánlatot. Hetekig készül erre a találkozásra. Az volt az elképzelése, hogy a német császárt kéri meg arra, hogy nyomást gyakoroljon a szultánra Palesztina földjének érdekében.

Úgy gondolta, hogy ez az ajánlat a németeknek is kedvezne, mivel megakadályozná a britek terjeszkedését Palesztina felé, akik ekkor már Egyiptomban voltak. Eljött a találkozó napja. Heckler a találkozó kezdetén beront, kinyitja a Bibliáját és elkezdi megmutatni a császárnak azokat a próféciákat, melyek a Messiás eljövetelének a zsidóság Palesztinába való visszatérésével való összefüggésére mutatnak rá. Herzl elveszti türelmét és kétségbe esik, úgy gondolja, hogy tervét tönkre tette ez a vallási mániákus ember.

Hecklernek azonban sikerül a császárt meggyőznie arról, hogy Isten terve az, amire Herzl kéri őt. A német császár támogatja Herzl javaslatát. Herzl szóhoz sem jutott ezen a találkozón, mégis megkapta azt, amiért odament. Ismét példa ez arra, hogyan használ Isten valószínűtlen embereket, hogy a terveit véghezvigye.

A tervek szerint a német császár Palesztinába utazik és ott jelenti ki, hogy ez a zsidóság hazája. Herzl beleegyezik abba, hogy előremegy, és bizonyos szempontból előkészíti a császár útját. Amikor megérkezik Palesztinába, megdöbbenti, amit lát. Rettenetes az elmaradottság. Összeomlik, és arra gondol, hogy esetleg tévedett, de mostmár folytatnia kell. A német császár azonban minden várakozás ellenére nem jelenik meg. Herzl nem tudja, mi történt. Végül hetekkel később megérkezik, de ahelyett, hogy azt hirdetné ki, hogy Palesztina a zsidóké, kinyilvánítja, hogy Palesztinának minden nép számára nyitva kell állnia. Időközben ugyanis a német külügyminiszter meggyőzte a császárt arról, hogy mégsem jó ötlet Palesztinát a zsidók kezébe adni. Herzl újra kétségbeesik, de nem adja fel.

A következő évben szintén rendeznek egy cionista konferenciát, ahol elmondja, mi történt. Ezután az orosz cárt keresi meg, de ott sem ér el sikereket. Úgy gondolja, most a brit miniszterelnököt kell megkeresnie. Ismét feltűnik Heckler a színen, hiszen személyesen ismeri a brit miniszterelnököt, és segít a találkozó létrejöttében.

1903-ban történik meg a találkozó. Herzl itt is elmondja arra vonatkozó javaslatát, hogy Palesztina legyen a zsidóság nemzeti hazája. A brit kormány megvitatja ezt a kérdést és arra a megállapításra jut, hogy ez nem érdeke Nagy Britanniának.Helyette azzal a javaslattal állnak elő, hogy a Közép-Afrikában lévő Uganda legyen a zsidóság hazája. Herzl lehetségesnek tartja, hogy ez az első lépés álma megvalósításához.

Ebben az évben tartják a VI. cionista kongresszust, ahol Herzl elmondja ezt a lehetőséget. Abban a pillanatban az egész orosz küldöttség kivonul. Az ő véleményük az, hogy vagy Erec Izrael vagy semmi. Így Herzl sem fogadja el az Ugandával kapcsolatos ajánlatot. Az orosz delegáció visszatér a terembe.

Herzl a következő évben meghal. Életének óriási azonnali eredménye az volt, hogy felsorakoztatta az egész zsidóságot a mögött az elképzelés mögött, hogy Palesztina legyen a zsidóság hazája. Herzl fellépéséig Palesztinával csak a keresztények foglalkoztak. A zsidóság általános gondolkodása az volt, hogy a siker egyetlen lehetősége számukra az asszimiláció. Az orosz pogromok és a franciaországi Dreyfuss-per után azonban rengeteg zsidó változtatta meg a véleményét és csatlakozott Herzl elképzeléséhez. Így válik Herzl Tivadar a cionizmus atyjává.

Bármilyen hatalmas egyéniség volt, mégis voltak korlátai. Kicsit erőszakos természete ellenére szűkszavú volt. Ahhoz, hogy a zsidóság kérdését meg lehessen oldani, nagyobb diplomáciai készségre lett volna szükség. Ez a kifinomultabb diplomata Chaim Weitzman személyében jelenik meg.

Oroszországban született, Herzllel ellentétben, jól ismerte az oroszországi vallási közösséget, azonban Németországban tanult, vegyész lett. 1906-ban Angliába költözik. A világ cionista szövetségének elnöke lesz. Amint Angliába érkezik, találkozik vele Arthur Balfour, aki az akkori külügyminiszter és történetesen keresztény cionista.

Balfour nem tudja megérteni, hogy a zsidóság miért nem fogadta el, hogy Ugandában legyen az otthona. Ezért keresi a találkozót Weitzmannal, és mikor találkoznak, felteszi neki a kérdést, hogy miért ragaszkodik a zsidóság Palesztinához, mint nemzetállamhoz. Weitzman okosan válaszol: “Fordítsuk meg a helyzetet, azt javaslom, hogy ezután a britek fővárosa Párizs legyen és nem London.” Balfour erre így felel: “mi birtokoljuk Londont, de ti nem birtokoljátok Jeruzsálemet.” Erre Weitzman zseniális válasza: “Jeruzsálem már akkor a miénk volt, mikor London még csak egy mocsár volt.” Ez meggyőzi Balfourt.

Kapu palesztinába

Az I. Világháborúról úgy beszéltek, mint olyanról, ami még nem volt. Ez volt első gépesített háború. Az élet- és vagyonveszteség felfoghatatlanul nagy volt. Néhány év során a Franciaországot és Németországot elválasztó nyugati front alig mozdult el, nem nyomult előre egyik fél sem. A britek úgy gondolták, hogy a győzelem érdekében fejleszteni a robbanóanyagokat.

A háború utolsó évei felé egy tudós feltalálja azt a robbanóanyagot, amivel a briteknek megadja az erőfölényt. Ez a tudós nem más, mint Chaim Weitzman. Egy pillanat alatt Weitzman Nagy Britannia nemzeti hőse lett. Találkozik vele Lloyd George miniszterelnök, hogy jutalmat ajánljon fel a találmányáért. Klasszikussá vált mondatában Weitzman így válaszol: “magam számára semmit nem kérek, de hazát kérek a népem számára”

Lloyd George utasítja a kormányát, hogy adjanak ki egy rendeletet, amelyben kihirdetik: Palesztina a zsidóság hazája. Lloyd George külügyminisztere továbbra Balfour. ő készíti el azt a nyilatkozatot, ami a későbbiekben Balfour Nyilatkozat néven vált ismertté. Eredetileg három pontja volt, amely a zsidó nép kéréseit fogalmazta meg.

• Palesztina legyen a zsidó nép otthona.
• Mindenféle korlátozás nélkül vissza lehessen vándorolni Palesztinába.
• Önkormányzat a zsidóság számára ezen a földön.

A Nyilatkozat végső változata azonban ezt a két utolsó pontot már nem tartalmazta, ami automatikusan tragédiákhoz vezetett, de már az is óriási győzelem volt, hogy az első pontja megszületett.

A Balfour Nyilatkozat a háború vége előtt már napvilágot látott. A törökök még mindig ott voltak Palesztinában. Ennek következtében egyértelmű, hogy a Balfour Nyilatkozat csak akkor léphet hatályba, ha a britek veszik át a kormányzást Palesztina fölött. Palesztináért két szövetséges hatalom is verseng: a franciák és a britek.

A britek 1917-ben Egyiptomból Palesztinába csapatokat küldenek egy Allenby nevű tábornok vezetése alatt. Egy zsidókból álló légió is visszamegy velük Palesztinába. Ennek a különítménynek a vezetője Zev Jabotinszky. 1917. december 11-én felszabadítják Jeruzsálemet a török fennhatóság alól. Ez Chanuka első estéjén történt. Ekkor válik Jeruzsálem és Palesztina a zsidóság otthonává.

1920-as évekkel veszi kezdetét az arabok ellenállása a zsidó emigrációval szemben. 1920-tól fokozatosan a brit kormány az arabok oldalára áll. 1930-as években kezdik kiadni a Fehér könyvet, melyek szigorítják a Palesztinába való bevándorlást. Az utolsó ilyen füzetet 1939-ben adták ki, amely ötéves időszakra hetvenötezerre szűkíti a bevándorlók számát, s ezután már többet nem engednek be. Tragikus tény, hogy a 20-as évektől a 30-as évek közepéig volt egy időszak, amikor szabadon mehettek a zsidók Palesztinába. David Ben Gurion, aki az izraeli zsidóság vezetője volt, könyörgött az európai zsidóknak, hogy induljanak meg Palesztina felé, de a legtöbbjük meg sem mozdult, mert minden olyan ragyogónak tűnt Németországban.

Amikor a 30-as évek második felére el kezdett sötétedni a kép, megszigorították a bevándorlást is Palesztinába. 1939-ben már túl késő volt, nem tudtak bejutni.

Az álom megvalósul

A háború a végéhez ért, a Fekete tenger melletti Jaltában három vezető, Roosevelt, Churchill és Sztálin találkozott. Egymás között eldöntötték, hogyan is nézzen ki a világ a háború után. Roosevelt elképzelése, hogy a zsidóknak legyen egy saját otthonuk, nagyon vonzó volt. Ám Szaúd-Arábia királya Jaltában meglátogatta Roosevelt elnököt. Később Roosevelt úgy nyilatkozott, hogy a szaudi királlyal töltött öt perc jelentette a legtöbb információt és tapasztalatot a Közel-Kelettel kapcsolatban. Ezen ötperces találka után többé nem támogatta a zsidó állam gondolatát. Két hónap múlva meghalt.

Henry Truman volt a következő elnök, aki határozottan Izrael oldalára állt. A II. Világháború befejezése után a brit fennhatóság folytatódott Palesztinában és továbbra is akadályozták a zsidó bevándorlást. Sok történet számol be ezekről az időkről. Egy zsidókkal megtelt hajót például elfogtak és visszairányították Lengyelországba, utasait egy pogrom során meg is ölték. És ez már a háború után történt.

A háború befejezése után alakult meg az ENSZ. Az Egyesült Államokon és Nagy Britannián múlt, hogy mi is fog történni Izraellel. A visszatérő zsidók nagy része a tengerpart melletti sávban, északon, a galileai tenger környékén telepedett le. Nagy létszámú zsidó közösség élt Jeruzsálem körül is.

A háború után körülbelül félmillió zsidó élt Izraelben. Ekkor az izraeli hadsereg felvette aküzdelmet a britek ellen, hogy ne akadályozza tovább a bevándorlást. Egy terrorista jellegű csoport felrobbantotta a Dávid Király szállodát, ezzel jónéhány angol állampolgár életét oltva ki. 1947-re elege lett a brit miniszterelnöknek az egész Palesztin kérdésből. Felterjesztette az egész ügyet az ENSZ-be, hogy döntsenek ők a felosztásról.

Az ENSZ olyan felosztási modellt alkottott meg 1947-ben, melyből Jeruzsálem kimaradt és nemzetközi státuszt kapott volna. A felosztási szavazás 1947. novemberében zajlott az ENSZ-ben. Ahhoz, hogy Izrael önálló állammá alakuljon, a jelenlevők szavazatának a kétharmadára volt szükség a szabályzat szerint. Nem tűnt biztosnak, hogy lesz elég szavazat.

A meglepetés akkor ért mindenkit, mikor a szovjetek szavaztak. Sztálin utasította Gromikót, a külügyminiszterét, hogy a felosztás mellett foglaljon állást. Az oroszok hozták magukkal több más ország szavazatát is. Végül jóval többen szavaztak a felosztás mellett. A tagországok közül 33 volt mellette 13 ellene és 10 tartózkodott. Nagy Britannia is tartózkodott.

Nagy kérdés, hogy az antiszemita Sztálin miért szavazott a felosztás mellett. Tudta, hogy Izrael vezetői szocialista beállítottságúak voltak és arra gondolt, hogy vele fognak szövetségre lépni, ha önálló állammá lesznek. Ahogy Bálám szamarán keresztül tudott szólni Isten, így Sztálinon keresztül is.

Az arabok azonban előre kijelentették, hogy öt arab ország fogja megtámadni Izraelt, ha az megkapja a kellő szavazatot és önálló országgá válik. Ez több okból is nagyon komoly fenyegetés volt. Először is, sokkal több embere volt ennek az öt arab országnak, mint ahányan Izraelben voltak. Húszmillió arab ötszázezer zsidóval szemben. Az arab államoknak már kiépített hadserege volt, Izraelnek pedig csak hevenyészett szabadcsapatai.

Egészen Izrael függetlenné válásáig a britek megtiltották, hogy a zsidók fegyverkezzenek. Akkor hogyan védheti meg magát Izrael? David Ben Gurionnak, Izrael akkori vezetőjének több alternatívája volt. Az egyik lehetőség az volt, hogy fegyvereket csempésszenek Európából, ahol rengeteg fegyver halmozódott fel. Persze ehhez pénz kellett, Izraelnek pedig nem volt pénze. Egy amerikai zsidó származású asszony Amerikában próbált pénz kérni. Golda Meirnek hívták.

Egy hóvihar közepette 1948 januárjában meg is érkezett New Yorkba. Nem tudta, hogy pontosan kihez forduljon, de meghallotta, hogy a legnagyobb zsidó pénzemberek éppen Chicagoban tartanak találkozót. Ezen a találkozón az volt a felmerülő kérdés, hogy melyik zsidó szervezetet támogassanak ezek a befektetők.

Golda Meir a konferencia kellős közepén érkezett. Átnézte a napirendi pontokat és észrevette, hogy Izrael állama nem szerepel a támogatandó szervezetek listáján. Kijárta a konferencia vezetőjénél, hogy húsz percet kaphasson. Nagyon egyszerűen tálalta a mondanivalóját. Vázolta, hogy a zsidóknak egy csoportja már Izraelben él, hogy Izrael a jövő reménysége. A zsidóknak szerte a világon rengeteg üldözésben volt részük. Az egyetlen reménység, hogy a bántások abbamaradjanak, ha lenne egy saját nemzetállamuk.

Azt mondta, ha sikerül 5.000.000 dollárt azon az estén összegyűjtenie, akkor garantálja, hogy Izrael túljut válságos helyzetén és győzni fog. Ez túlzott várakozásnak tűnt. Egyetlen száraz szem sem maradt azon az estén a teremben és húszmillió dollár gyűlt össze. Ez az összeg eljutott David Ben Gurionhoz, aki fegyverbeszerzőket küldött Európába. Az angolok blokádot állítottak fel, hogy megakadályozzák a fegyverek bejuttatását. Mezőgazdasági, halász hajókra rakták át a vásárolt fegyvereket.

Egy alkalommal például egy egész fegyvergyárat vásárolt meg Ben Gurion, amit darabokra szedve halászhajókra raktak, és úgy vitték be Izraelbe. Összerakták és kész volt a fegyvergyár. Európában repülőket vásároltak és éjszaka repültek be velük Izraelbe.

Mire a függetlenség kikiáltása már belátható közelségbe került, Izrael fel volt fegyverezve. Elhatározták, hogy 1948 május 14-én fogják kikiáltani a függetlenségüket. Egy beszámoló így emlékezik meg eről a napról:

“Golda ott ült a zsidó vezetők között huszonhárom férfi és egy nő társaságában, akik azon a napon aláírták a dokumentumot. A tizenhárom, aki később írta alá, Jeruzsálemben volt. Ezek mind tagjai voltak az ideiglenes parlamentnek. Ben Gurion egy kicsit divatjamúlt öltönyt és nyakkendőt viselt. Kicsit összehúzta a gallérját, ahogy az óra mutatója a négyeshez közeledett. A csend súlyossá vált. Ekkorra tervezték, hogy a galérián helyet foglaló zenekar eljátssza a nemzeti himnuszt, de őket is valahogy átjárta a pillanat varázsa, és meg sem mozdultak. Az ottlévők szinte maguktól felálltak és elkezdték énekelni a Ha Tikvát.(3) Torkuk szakadtából énekelték. Sok szem könnyezett, még maga Golda Meiré is. – Én pedig felolvasnám a függetlenségi nyilatkozatot – mondta Ben Gurion halkan. Egy hallható sóhajjal reagált, amikor a számkivetett emberekről beszélt, akik soha nem szűntek meg reménykedni és imádkozni, hogy visszatérhessenek a földjükre. Arcuk ragyogott a büszkeségtől, amikor odaért a mondanivalójában, hogy ők voltak azok, akik visszafoglalták az elpusztult földet, megújították a nyelvüket, városokat és falvakat építettek és békességet kerestek, hogy képesek legyenek megvédeni magukat. Ezek után hangzott el az a mondat, amely Izrael ellenségeit feltüzelte: Izrael állama nyitva lesz mindazon zsidók számára, akik a világon szétszórva élnek. Tapsvihar tört ki. 17 percbe telt, míg végigolvasta a 179 szót, majd valami történt. Egy idősebb ember felállt és reszkető hangon elkezdte mondani a hagyományos héber köszönő imádságot. Majmon rabbi volt. A csendet szinte vágni lehetett, amikor felhangzott: “Áldott legyél Örökkévaló, a Világ Királya, aki életben tartottál bennünket, megsegítettél bennünket és elhoztál bennünket eddig a napig.” Ezt az imádságot gyakran hallottam – mondta Golda -, de nem jelentett annyit soha, mint ezen a napon. Itt az idő, hogy a korai Parlament tagjai aláírják a dokumentumot alfabetikus sorrendben. Miközben várt a sorára, emlékeztette magát, hogy kora gyerekkorától Amerikában a Függetlenségi Nyilatkozatról tanult és azokról a hősökről, akik azt aláírták. Nem tudta elképzelni, hogy ezek valós emberek voltak, akik valóban valami valóst alkottak. – És most itt vagyok én, aláírom, tényleg aláírom, a Függetlenségi Nyilatkozatunkat. Nem gondolom, hogy ez megilletett volna engem, hogy én Golda Meir megérdemeltem volna ezt, hogy megérhettem, hogy láthattam ezt a napot. Remegett a kezem. Igen megcsináltuk! Létrehoztuk a zsidó államot. Akármilyen árat kell is fizetnünk érte, újra létrehoztuk a zsidók otthonát. A hosszú száműzetés véget ért. Mi, mint más népek nemzetté leszünk, és először húsz évszázad után a mi kezünkbe került a saját jövőnk . Valaki Golda elé tartotta az iratot, hogy alá tudja írni a nevét. Csak annyira emlékszem, hogy gátlások nélkül sírtam, és még arra sem voltam képes, hogy a könnyeimet letöröljem az arcomról. Megkérdezte, hogy miért sírok. Erre azt válaszoltam, hogy először is a megtiszteltetés miatt, másodszor pedig, mert eszembe jutottak, akik hiányoznak innen…akiknek sokkal nagyobb joguk lett volna, hogy itt legyenek és aláírják. Szinte kontroll nélkül sírtam.”

32 percbe telt, hogy kihirdessék annak a népnek függetlenségét, amely erre 1887 évet várt. miközben más országokban földjén élt. “Izrael állama megalakult – mondta Ben Gurion – ezennel vége a gyűlésnek“.

Óriási csoda az, ami akkor végbement. Ám még ugyanazon a napon öt arab állam indított háborút Izrael ellen. Ben Gurionnnak a legnagyobb gondot Jordánia okozta. A jordán hadsereget Nagy Britannia képezte ki. Attól tartottak, hogy Jordánia keresztbe megtámadja őket, kettévágja Izraelt és négy különböző fronton kell majd harcolniuk. Azzal is tisztában volt azonban Ben Gurion, hogy ezen országok vezetői féltékenykedtek egymásra. Mindegyik magának szerette volna azt a kitüntető címet, hogy ő szorította a tengerbe a zsidókat. Az arab légió vezetője egy angolok által kiképzett ember volt. Ben Gurion arra gondolt, hogy engedi Jordániának, hogy elfoglalja Izraelnek egy részét, úgy, hogy nem vágják ketté az országot. Így Jordánia bizonyos győzelmet tudhatott volna magáénak, de nem vesztett volna annyi embert. Ben Gurionnak találnia kellett valakit, aki képes arra, hogy tárgyaljon erről.

Golda Meirt arab nőnek öltöztették be és átcsempészték a frontvonalon. Sikerült elfogadtatnia a jordán katonai vezetéssel a Ben Gurion által ajánlott komromisszumot. A következő problémát Jeruzsálem jelentette. Százezer zsidó élt akkor Jeruzsálemben, ezért meg kellett találni a város védelmének módját. Egyetlen út kötötte össze felosztás utáni zsidó particiót Jeruzsálemmel. Erre az útra pedig mindehonnan arabok lestek. Ben Gurion tábornokai azt javasolták, hogy menekítsék ki a zsidókat Jeruzsálemből. ő azonban ezt a lehetőséget visszautasította, mondván, ha elveszítik Jeruzsálemet, a szívűket veszítik el.

Kitört a háború. Izrael meglehetősen jól tartotta magát, Jeruzsálem kivételével. Az arabok hamar körbefogták a zsidókat és megpróbálták kiéheztetni őket. Ben Gurion megpróbált segélyszállítmányokat juttatni a városba, de az arabok sorra megsebesítették a szállítókat. 1948 végére, 1949 elejére Jeruzsálem valóban az éhínség szélére került. Mindössze egyetlen egy konvojt sikerült eljuttatni.

Ben Gurion katonai tanácsadói átmeneti tűzszünetet javasoltak. E lehetőséget az ENSZ egyetlen tagkormánya támogatta, az Egyesült Államok. Trumanra hárult a feladat, hogy tegyen valamit. Truman azonban meglehetősen belefáradt már az egész Izraellel kapcsolatos problémába. Amerikai zsidó vezetők is megpróbálták rávenni, hogy segítse elő a tűzszünet létrejöttét. Truman visszautasította.

Izrael egyre szorultabb helyzetbe került. A megoldást ismét a képtelennek tűnő embereken keresztül sikerült elérni. Találtak egy zsidót, aki Truman szülővárosában élt és az Elnök személyes szabója volt. Megkérték őt, hogy szervezzen meg egy találkozót Trumannal a Fehér Házban.

Truman beleegyezett a találkozóba, azzal a kikötéssel, hogy Izraelről nem eshet szó. Eközben Chaim Weizman Angliából Washingtonba érkezett. Egy olyan szállodában helyezték el, amely közel volt a Fehér Házhoz. A szabó megérkezett a Fehér Házba és a régi szép napokról beszélgetett Trumannal. Végül azt mondta: “Úgy érzem, hogy nem teljesítettem volna a kötelességem Elnök úr, ha nem hoznám szóba Chaim Weizmant Önnek.” Truman kiabálni kezdett, hogy becsapta őt a szabó. Ám az kitartott és végül Truman beleegyezett, hogy találkozik Weizmannal.

Ekkorra Weizman már nagyon idős ember volt. Találkozójuk eredményeként Truman igennel szavazott, így életbe lépett egy hathetes tűzszünet. Izrael ezalatt tökéletesen felfegyverezte magát. Hat hónapon belül szétverte az arab ellenálló erőket és megnagyobbította területét.

Azzal szeretném zárni, amivel kezdtük ezt a történelmi áttekintést: Isten Igéjével:

Ésaiás 11:11-12:

“És lesz ama napon: az Úr másodszor nyújtja ki kezét, hogy népe maradékát megvegye, a mely megmaradt. Assiriától, Egyiptomtól, Pathrosztól, Szerecsenországtól, Elámtól, Sinártól, Hamáthtól és a tenger szigeteitől. És zászlót emel a pogányok előtt, és összegyűjti Izrael elszéledt fiait, és Júdának szétszórt lányait egybegyűjti a földnek négy szárnyairól.”

Ámos 9:11-15:

“Azon a napon felemelem a Dávid leomlott sátorát, és kijavítom repedezéseit, és felemelem omladékait, és megépítem azt, mint volt hajdanán. Hogy örökségképen bírják az Edom maradékát és mindama népeket, a kik az én nevemről neveztetnek, ezt mondja az Úr, a ki megcselekszi ezt! Ímé, napok jőnek, ezt mondja az Úr, és ott éri a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt. És a hegyek musttal csepegnek, a halmok pedig mind megáradnak. És hazahozom a fogságból az én népemet, az Izraelt, és fölépítik az elpusztult városokat, és lakoznak bennök. Szőlőket plántálnak és isszák azok borát, és kerteket csinálnak és eszik azoknak gyümölcsét. És elplántálom őket az ő földjükbe; és nem szaggattatnak ki többé az ő földjükből, a melyet adtam nékik, azt mondja az Úr, a te Istened!”

Jeremiás 16:14-15:

“Azért ímé, eljőnek a napok, ezt mondja az Úr, a mikor nem mondják többé: Él az Úr, a ki felhozta Izrael fiait Egyiptom földéről; Hanem ezt: Él az Úr, a ki felhozta Izrael fiait északnak földéről és mindama földekről, a melyekbe elszórta őket! Mert visszaviszem őket az ő földjükre, a melyet az ő atyáiknak adtam.”

Epilógus

1840-ben tízezer zsidó élt Palesztinában, az első alija elején, 1881-ben már huszonhétezer. 1914-ben a második alija hullám után nyolcvanötezer, 1921-ben a harmadik alija után százezer, 1929-ben százhatvanezer, 1933-ban kétszázötvenezer, 1939-ben ötszázezer, 1948-ra hétszázezer zsidó él Izraelben. 1948-51 között újabb hétszázezer zsidó jött.

Honnan jöttek a bevándorlók? Negyvenötezer Jemenből, százhuszonkétezer Irakból. ők azok, akik Babilonban éltek 2500 éve. Líbiából harmincezren, harminchétezren Bulgáriából, száznégyezren Lengyelországból, száztizenkilencen Romániából. 1955-57 között újabb hetvenezer Marokkóból, tizennégyezer Tunéziából. 1968-74 között százezren érkeztek a Szovjetunióból, 1989-97 között Oroszországból illetve a Szovjetunió utódállamaiból hétszázötvenezren.

1992-93 között huszonötezren Etiópiából, háromezren Albániából. 1997-98 között újabb négyezer Etiópiából. Ma kb. 4.800.000 zsidó él Izraelben, ez a második legnagyobb zsidó közösség a világon.

Isten Igéje beteljesedett. Jönnek a zsidók a világ minden tájáról, hogy Izraelben éljenek. A csoda nemcsak az, hogy visszajönnek, hanem hogy Isten ezt a rengeteg féle embert mégis egy néppé ötvözi. Különböző nyelveken beszélnek. Meg kell tanulniuk az új nyelvet. Különböző szokásokkal, kulturális háttérrel rendelkeztek. Isten mégis eggyé teszi őket.

E rövid történelmi időszak alatt Izrael a Közel-Kelet meghatározó államává válik. Övé a legfejlettebb hadsereg, a legfejlettebb ipar, a legjobb oktatás és képzési rendszer a térségben. Élenjár a tudományok terén. Az egyetlen demokrácia a Közel-Keleten.

Isten egyetlen generáció alatt egy tömeget nemzetté tesz. Izrael újjászületése a legnagyobb csoda, amit a világ láthatott. Arról vitatkozhatunk a ma élő emberekkel, hogy Jesua, a Messiás feltámadott-e vagy sem. De Izrael ujjászületésnek tényével senki nem szállhat vitába. Pedig ez is olyan esemény, amelyet többezer éves próféciák előre jeleztek. Ma Isten létezésének ez a legnagyobb kézzel fogható bizonyítéka. Óriási dolog, aminek a mi generáción szemtanúja lehet.

Lábjegyzetek

1 Herzl Tivadart a róla készült híres felvétel gondolataiba merülve a Duna budapesti hídján ábrázolja.

2 Magyar nyelven ősújország címmel jelent meg

3 Az izraeli nemzeti himnusz címe annyit jelent: Reménység. Szövege a zsidó nép évezredes vágyakozását fogalmazza meg a Cion és Jeruzsálem után.