Reformáció 500. – az önvizsgálat jegyében

Mi is ott voltunk Wittenbergben 2017 október 31-én. De a csoport, aminek tagjai voltunk, más üzenettel gyűlt össze, mint az a sokaság, akik a reformáció 500 évfordulójára emlékeztek szerte a világon.
A kezdeményezők az önvizsgálat jegyében hívták össze a közel 400 résztvevőt a Wittenberg 2017 elnevezésű találkozóra.
Mivel is kellene a keresztény egyházaknak, tagságuknak szembenézniük? Erre keresett válaszokat ez a találkozó.
“Atyám, én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.”
A János evangéliuma 17. fejezetének e sorai indították a reflexiók sorát. A reformáció szükségességét és e téren Luther prófétai szerepét katolikusok és protestánsok egyszerre ismerték el, mégis most arra helyeződött a hangsúly, hogy az egyház történelme során beállt szakadások mindegyike, kezdve a zsidó néppel való szembefordulással, vétett a fenti jézusi parancs ellen.
Következő lépésként Helmuth Eiwen beszélt a közösségi bűnök nemzedékeken át hordozott terhéről. Nemcsak harmad-negyedíziglen hat, hanem mindaddig, míg valaki fel nem áll, hogy kimondja, elismerje a vétket és a sértett fél és Isten bocsánatát kérje elődei vétkeire. „Ha ezt egy hiteles utód megteszi, és az Isten bárányának, Jézusnak engesztelő vére alá helyezi a vétket, az Úr azzal válaszol, hogy megtörik az átok és lezárul a nemzedékeken átfolyó örökölt teher.”
Másnap a reformáció Európájában zajló elképesztő üldözések kerültek a fókuszba: az anabaptisták története. Mindkét legfontosabb törekvésük: a hit következtében felnőttkorban gyakorolt újra-bemerítkezés és a katonai szolgálat elutasítása egy üzenettel bírt az anabaptista mozgalomban: teljesen szétválasztani a világi, politikai hatalmat és az egyház szellemi hatalmát.
Döbbenettel szembesültünk a kínzások borzalmas formáival: az izzó vason való megégetések, a lefejezések és karóba húzások és vízbe fojtások történetével, és láthattuk azt is, hogy amikor egy közös ellenség akadt, akkor hamar egymásra talált az addigra már szintén politikai színeket öltő reformáció és a korábbi katolikus egyházi hatalom.
Az anabaptisták mai, Amerikában élő utódai és mennonita közösségek vezetői, püspöki szinten voltak köztünk.
Őket drámai erejű szavakkal követték meg a katolikus és evangélikus vezetők (szintén püspöki szinten, Ausztria bíborosának, Schönborn bíborosnak az alkalomra címzett levelének felolvasásával és Johannes Fichtenbauer, vezető diakónus bocsánatkérésével.
A sabat-köszöntés örömtáncai után a szombati nap újabb megrázó találkozásokhoz vezetett.
Richard Harvey, a Zsidók Jézusért szervezet nemzetközi vezetője szólalt fel. Beszéde inkább mondható kiáltványnak. Szenvedéllyel szembesítette a hallgatóságot, hogy miért menthetetlen Luther antijudaizmusa és antiszemitizmusa. Következetesen bizonyította Luther saját írásaiból a teljes életművön átívelő kirekesztést és gyalázó beszédeket. Beszéde másik vonulata rámutatott, hogyan voltak hatással Luther és írásai a náci rezsim vezetőire, hányszor és hogyan idézték írásait ideológiájuk megerősítésére.
E tragikus lutheri örökség – és az őt megelőző egyházi hagyomány – egyik bélyege és “emblémája” a zsidó népet és Izrael Istenét gyalázó blaszfémikus “judensau”, ami a wittenbergi Stadtkirche falán fertőzi a szellemi légkört. Bár több, mint egy éve folyik petíció annak áthelyezésére, ez ideáig erre nem került sor.
Richard Harvey kiáltványára mintegy válaszul a darmstadti Mária nővériség szellemi vezetője, Joela Krüger nővér tartott történelmi jelentőségű beszédet pontosan a mögött a szószék mögött állva, ahonnan Luther több, mint 2000 beszédét mondta el a Stadtkirché-ben.
A feszületen olvasható INRI feliratot alapul véve, szembesítő erővel tette világossá, hogy az évszázadokon át a kereszténység a római, pogány Pilátus gúnyolódását folytatva szitokszóként, a megvetés és kivetés, az üldözés tárgyává tette a szót: zsidó. Keresztényként szétszakítottuk Jézus valódi identitását és csak, mint az „Isten Fiát” tiszteltük és ugyan akkor megvetettük azt a címét, hogy ő a zsidó nép Messiás-Királya is.
E pogány megvetés miatt nem tudtunk tisztelettel tekinteni a választott népre. Ezért most a többszáz fős hallgatóságot Joela nővér egy közös bűnbánati imába vezette, amiben az Atya bocsánatát kértük az évezredes megvetésért a zsidó nép iránt.
A zsidó nép megvetésének keresztény öröksége lett az is, hogy a „heil” – „dicsőség” szót egy olyan német diktátor neve elé tették, aki Isten választott népének megsemmisítését kis híján megvalósította.
Közös megvallásban „vettük ezt vissza”: A “heil” szó egyedül egy valakinek jár: Jézusnak, a zsidó nép királyának.
A konferencián elhangzott előadások szövegét, fotókat és filmfelvételeket igyekszünk beszerezni és megosztani magyar nyelven.

Forrás: Segítség az Élethez Alapítvány