A magyar protestánsok történelmi sebei

Fogarasi Gábor

Előadása 2006. Január 7-én hangzott el a Bárka baptista gyülekezetben.

Ahhoz, hogy értsük a magyarországi protestáns egyházak mai viszonyát a római katolikus egyházhoz, számba kell vennünk az elmúlt évszázadok, nagy mély sebeket okozó eseményeit. Ezek az események, történések, megaláztatások még ma is ott élnek a protestáns emberek tudatában. Magyarországon a két közösség viszonyában tehát nem csupán teológiai, bibliamagyarázati különbségek emelnek falat, hanem az a rengeteg sérelem, megaláztatás, amelyen a hazai protestantizmusnak, a római katolikus egyház és a bécsi császári udvar aktív, egymást támogató tevékenysége miatt keresztül kellett mennie. Két tényt kell közölnünk a legelején. Az 1600 évek elején a magyar lakosság több mint 90% a reformáció valamely irányához tartozott, amelyhez szabad és személyes döntés utján csatlakozott.

Magyarországon teljes vallásszabadság csak az 1990. évi rendszerváltást követően van.

A protestáns egyháznak, majdnem 400 éven keresztül kellett hol véresebb, hol szelídebb, de ugyanolyan rendszerezett üldözéseket, zaklatásokat eltűrnie.

Mivel nem szeretném, hogy egyoldalú legyen a mondandóm, megemlítem azt az általam ismert, egyetlen komoly bűnt, amit, magukat protestánsnak való katonák követtek el három katolikus pap ellen, akiket a katolikus egyház mártíroknak, boldogoknak tart, és szobraik az esztergomi bazilikában megtalálhatóak. ők a kassai mártírok, akiket a Kassára betörő protestáns hajdúk/katonák, iszonytató kínok között öltek meg.

1608-1715-ig terjed az az időszak, melyet az ellenreformáció legvéresebb időszakának tartunk. Ennek csúcspontja az 1671-1681 között időszak, melyet a magyar protestantizmus a gyász évtizedének nevez. A legszégyenteljesebb eseményeire 1673-ban és 1674-ben került sor, midőn Pozsonyban vésztörvényszéket állítottak fel, az esztergomi érsek vezetésével, és a császári udvar segítségével. 1673. évi per főpróbának volt szánva. Ekkor 33 protestáns lelkészt és tanítót idéztek meg, a vád a katolikus vallás sérelme (a protestantizmus csak a katolikus vallás sérelmére létezhet), hazaárulás és felségsértés volt. Kínzással és halálbüntetéssel való fenyegetéssel kényszeríttették őket. Vagy aláírják, hogy katolikusok lesznek, lemondanak állásukról, elköltöznek az országból, vagy az előbb említett halál vár rájuk.

1674. évben már az ország összes protestáns lelkészét és tanítóját megidézték, s mintegy 400 meg is jelentek. A vád ugyanaz volt, iszonytató kínzásoknak vetették alá őket (pl. hét hétig kalodába összezárva tartották őket a börtön padlóján). A halálos ítélettől megrémülve és a kínzás hatására a fele vállalta, hogy lemond állásáról, vagy elhagyja az országot. 89 személyt az ország hat különböző helyére vezényelték, s közben ütötték- verték őket, útépítésre, sánc és saját börtönük építésére fogták be őket, állati módon bántak velük. 3 meghaltak, egy lemondott állásáról, egy megszökött, 18 katolikus lett. A megmaradt 41-et Ausztrián át Triesztbe hajtották és gályaraboknak adták el őket. Persze az erőltetett menetet már csak 30 élték túl. Európa protestáns hatalmai felzúdultak. A holland bécsi követ közbeavatkozására indult el valami. De így is csak úgy szabadulhattak, hogy váltságdíjat fizettek értük, s álírtak egy reverzálist, hogy vagy lemondanak hivatalukról, vagy nem térnek vissza hazájukba. Az iszonyú kínok és körülmények miatt végül is csak öten maradtak életbe.

Emlékművüket a debreceni református nagytemplom mellett II. János Pál 1991. megkoszorúzta

A lelkészeik nélkül maradt gyülekezetekre hasonlóan nehéz időszak következet. Ezek közül a legszelídebb, hogy egyszerűen elvették a protestánsok templomait, még akkor is, ha az odahelyezet papon kívül, senki sem volt r. katolikus.

A protestánsokra rákényszerítik az úgy nevezet artikuláris-hely rendszert. Ez azt jelentette, hogy, csak bizonyos, igen kis számú, megjelölt helyen folytathattak a protestánsok szabad vallásgyakorlást, a többi helyen ez tilos volt, csupán az otthoni bibliaolvasást engedték meg (ez pedig azért ütközött sokszor nehézségben, mert a biblianyomtatás tilos volt, s a külföldről érkező magyar nyelvű bibliákat elkobozták). Az artikuláris hely rendszer azt jelentette, ha egy protestáns ember keresztelést, esketést vagy egyéb egyházi szolgálatot kívánt, akkor az csak azokon a kijelölt helyeken volt elévégezhető. Azonban lakóhelyén lévő plébánosnak kellett fizetnie bármely egyházi szolgáltatásokért. A szabad helyeken lévő lelkészek, a terület illetékes katolikus püspökségétől, vagy érsekségétől rendszeresen felügyelő látogatásokat kellett elszenvedni (pl: helyesen szolgáltatja-e ki a keresztséget.)

Az 1705.-ben trónara lépő I. József koronázásakor megtartott az országgyűlés előtt elmondott beszédében, még ezeket a gúzsba kötő szabályokat is csupán kegyelemből tekintette érvényben lévőnek. Közben folytatódnak a templomok elvétele csak 1705-1715 között újabb 140 templomot vesznek el a protestánsoktól, újakat nem építhetnek a meglévőket nem, hozhatják rendbe, így egy részük elpusztult.

Itt kell megemlíteni a dekretalis esküt is. Ez azt jelentette, ha egy ember bármely közhivatalt kívánt vállalni, kötelezően esküt kellett tenni Szűz Máriára és a szentekre. Ez azt jelentette, hogy a protestánsok, eleve kizárattak a közhivatalokból, s így sokszor elestek a jogképviselettől is.

Második korszak 1715-1789-ig, II. József türelmi rendeletéig tart

Ez az időszak a csendesebb, de még kidolgozottabb üldözés kora. Íme, néhány példa.

III. Károly alatti rendeletek kimondják: a szabad helyek lelkészeinek a kinevezését a királynak kell felüljegyeznie. A nem szabadad helyek protestáns lakói ugyan kérhetik a szabad helyek lelkészeinek szolgálatai, ha oda mennek, de továbbra is a helyi plébánosnak kell fizetnie érte, s jóval többet, mint a helyben lakó r. katolikus híveknek. A protestáns iparosoknak is kötelező a körmenetekben részt venni. A protestáns lelkészeknek a katolikus püspökségek vizitációjának kell magát alávetnie. Ha egy szabad hely miatt, vita alakult ki, a protestánsoknak bizonyítaniuk kell, hogy ott 1681 óta folyamatosan szabad vallásgyakorlat folyik, ha nem tudják, megszűnik.

Mária Terézia alatt válik véglegessé, hogy a vegyes házasság során, amely csak a katolikus pap előtt köthető, a protestáns félnek le kell mondania, arról, hogy gyermekei közül bármelyik protestáns hitben nevelkedik. A katolikus hitről áttérőket keményen büntetik. Mária Terézia alatt csak az egri püspökség területén 353 új plébánia létesül, amely az ott lakó protestáns lelkész, vagy tanító elűzése során jön létre.

Ekkor lesz általánossá a nézet, aki nem tiszteli Máriát, az jó magyar nem lehet. A török betörése annak idején azért történhetett, mert az ország elhagyta Mária tiszteletét és megtagadta, hogy Mária országa lenne.

Az elnyomás korszakának II. József türelmi rendelete vett véget. De tudnunk kell, a római pápa és a magyar klérus mindent elkövet, hogy ez a rendelet visszavonásra kerüljön. S így, magára nézve a katolikus egyház nem is fogadja el. Persze József türelmi rendeletei csupán az üldözés korszakának végét jelenthette. Példa erre, hogy templomok épülhetnek, de olyan megkötéssel, hogy tornya nem lehet, és ajtaja nem nyílhat az utcára. Sok-sok apró hátratétel marad életbe. Ennek a fényében kész csoda, hogy a magyar protestantizmus nem csupán fennmaradt, de a lakosság 20% vallja magát oda tartozónak.

Teljes vallásszabadságot az 1848. évi törvények és ez alapján a kiegyezés korának törvényei hoznak. Persze ez csupán a református, evangélikus, unitárius felekezetekre vonatkozik (Magyarországon Európában másodikként Franciaország után lesz bevett felekezet a zsidóság). Az időközben majd megjelenő kis protestáns kezdeményezések (így a baptisták) még a két világháború között is üldözést, csendőrök zaklatását, falvakból való kizsuppolást szenvednek el. Sajnos ebben már a két háború között, a két nagy protestáns felekezet is részt vesz. A protestantizmus ekkori emblematikus alakja arról ír, hogy a protestánsok is rajta vannak már a vonaton, csak míg a katolikusok az első osztályon, addig ők a másod osztályon utaznak. A teljes vallásszabadságot a felszabadulás sem hozza meg, mert a 3 esztendei átmenet után a kommunista állam elnyomó gépezete mozgásba lendül.

Van egy fontos, szomorú következménye annak, hogy a protestantizmus elnyomásban élt évszázadokig. A két nagy protestáns egyház, évszázadokig elzárva élt a kontinensen a protestantizmus köreiben végbe menő megújulásoktól. Mivel egységes egyház szervezetet sem a református, sem az evangélikus egyház az 1800 évekig nem hozhatott létre ez is akadálya volt az új szelek meg érkezésének. A magyar protestantizmus mindig idegenkedve, ellenségesen állt az új, megújulási dolgokhoz. Ez volt a helyzet a puritanizmus által behozott presbiteri rendszerrel, a pietizmus kegyességével, egészen az újabb idők karizmatikus mozgalmaival. A bezárkózást, az is elősegített, hogy míg a lutheri reformáció a német, és szlovák lakosság körében, addig a kálvini, református vallás a magyar ajkúak között terjedt el. Így alakult ki, a református egyházban ma is furcsa helyzeteket okozó „magyar vallás” szemlélet.

Mi a helyzet ma? Teljesen elkeserítő.

Egyrészről ökumenikus, vagy felekezet közötti fagyról beszélhetünk. A római katolikus egyház Magyarországon sok tekintetben ott folytatná, ahol 1945 előtt abba hagyta, történelmi jogokról, szerepről beszél, és egy neo-barokos lelkiség dívik némely püspökségen. A második vatikáni zsinat még sok tekintetben nem érte el kelet európai katolikus egyházakat.

A református egyház, amely a protestantizmus 90% adja, hatalmas identitás válságban szenved. Sokan ezt az identitást az antikatolicizmusban kívánják megélni. Nem kívánják meglátni a katolikus egyházban megindult változásokat, s még mindig egyszerűen bálványimádóknak tartják őket. A katolikus lelkiségek mögött (Taizé, karizmatikusok) valamiféle cselt, trójai falovat látnak, amely a maradék protestantizmust őrölné fel.

Kialakult egy hamis politikai ökumenizmus. Ez azt jelenti, hogy egyházaink vezetői, amikor az egyházak anyagi támogatásáról, vagy az egyházak úgynevezett történelmi szolgálataikon alapuló jogaikról van szó, nagyon jól kiegyeznek.

Ide tartozik az, hogy talán nem kellő eréllyel léptek fel egyházaink, amikor a keresztyén szó az elmúlt 15 esztendő alatt politikai fogalommá vált.

Mint olyan lelkésznek, akinek nagyon sok barátja, ismerőse van, a protestáns, neo-protestáns, r. katolikus, orthodox körökben, megdöbbentő tapasztalom a tudatlanságot, amely a fejekben él. Saját egyházamban a kollegáimnak, halvány fogalmuk sincs arról milyen változások menetek végbe bizonyos katolikus csoportokban, s találkoztam olyan katolikus kispappal, aki még sohasem járt protestáns templomban, s nem tudja, mi történik ott bent. Erre a tudatlanságra és hamis szterotípiákra pedig még büszkék is, és így érzik magukat erősen elkötelezve felekezetüknek.